Kiszely Gábor történész szererencsés, mert a legjobb témákat kutathatja, s egyetlen nap alatt annyi érdekes, sőt médiaszenzációnak ("XY is ügynőőők!!!") beillő levéltári leleletre bukkanhat az Eötvös utcában*, mint kevesen a szakmájában. A szerzőnek régóta kutatási területe a kommunista-szoci idők állambiztonsága, titkosrendőrsége, erőszakszervezetei, vagy épp ügynökhálózata.** Ám ahogy eredményeit tálalja, az nem vall történészi erényekre. Legújabb, a Csoóri Sándor körüli megfigyelésekről szóló kötete (Szellem a célkeresztben. Csoóri Sándor és a politikai rendőrség ügynökei, 2007) nem csak szerkesztői, lektori utómunkáért kiált, de minden szakmai alázatnak, fegyelemnek híján van. Az még rendben van, hogy mintegy jellemkarakterológiai jellemzést nyújt bevezetőjében a valóban alávaló kommunista embertípusról, de aztán tobzódik a sértegetésekben, alázásokban, amikor konkrét személyekről szól: persze, ezek ez alakok mind megérdemlik a szitokszót - bár életükben még azt sem kaptak soha, hiszen nem volt a testületben igazi átvilágítás -, de mindezt a káromláshalmazt egy történész tollából olvasni több mint meglepő.

Úgy felhergeli magát szidalmai közben, hogy nem ritkán saját nyelve is megbicsaklik olykor - miközben azért is sokszor minősítgeti a szolgálat embereit , a jelentésírókat, a hálózat rendőrtisztjeit, mert azok trehányul, sokszor valóban primitív magyartalansággal "fogalmaznak". Szóval néha bizony komikus a nagy hevület, visszaüthet.

Ha Kiszely nem is egy pannon Tacitus, de görögös epiteton ornansokkal bőven él: pl. (Szirmai István) "szellemi bélpoklos" (p39.), (Aczél György pedig) "spirituális parázna". Még hosszab szusszal ilyeneket vág ki: "náciból fajzott kommunistává vedlett tetemfasiszta" (Király István, p55), vagy "nyelvi inaszakadt" (Schmidt Gábor tanársegéd, p74), stb stb., akad ilyen bőven.

Szinte látni az írót, ahogy beleveri írógépébe pl. ezt: "(...) Vagyoczky ezredes és társai, akiknek agysejtei épphogy elérték a belügyes tevékenységhez szükséges minimumot s ezzel azt a fokot, amelyen homo sapiensként való fejlődésük lezárul, nem érthetik, hogy e sorok [Csoóri egy leveléről van szó - murci] a szellem elleni hadjárat kudarcát tárja fel."

Vagy egy oldallal alább ezt: "Az 1983. szeptember 20-án kelt[,] Aczél Györgynek, az egykori érdemteljes ÁVH-s terrorista vezetőből állambiztonsági főtisztté vedlett, a tájt igazságügy-miniszterként garázdálkodó Korom Mihálynak nevű [sic!] és még három másik vezető eltvársi élőlénynek [!] megküldött összefoglaló jelentéséből kiderül, hogy Csoórit felháborította hajdú [!] cikke." Nem elgépelés, kedves olvasó: Kiszely legnagyobb alázása az, hogy bármiféle szitokáradat helyett, jelzők nélkül, egyszerűen csak kisbetűvel írja le egyesek nevét. Pl. "hajdú jánosét"... Aki nem tudni, miért alábbvalóbb még "Péter Gábor"-nál is - na mindegy. Szubjektív történetszemlélet, de legalább őszinte. Nem kell a sorok közt olvasni: minden le van írva. És a Magyar Egyetemi Kiadónál a nyomdafesték is extra tűrőképes.   

Azt hiszem, nem lehet vita arról, hogy a történész egy erősen elragadtatott műfajú könyvet adott ki a kezéből. Olvasás közben találtam ki: ha írok majd egyszer a '45 utáni erőszakszervezetekről egy archontológiát, az lesz a címe:

"Kádár 
Apró
Dögei"

Nem új ez, és nem is saját poén, de talán utal a lényegre ez az ötvenes évek túlélőinek keserű humorát tükröző '56-os jelszó...  Ja és szárazon, némi iróniával többet ér el egy könyv, mint ezzel a riasztó hangnemmel.

A szerző sajnálatosan túl sok helyett elvett a recenzióból a téma kárára: s ezért a recenzens is érez némi felelősséget. 
A könyvről tehát, röviden: természetesen még jobban megismerjük általa a Rákosi- és Kádár-kor embertelen miliőjét, és nem akarok Kiszelys képekkel élni, de a homo kádáricus fajtátját is... A kötet ömlesztve - bár olvasmányosan - tálalja a Csoóri körüli megfigyelési ügyeket, és mint kalácsban a mazsolák, rejtőznek a szövegtestben az ügynökök: Kiszely előszeretetel ír róluk először az álnevükön, beígérve nekünk a leleplezést a későbbi oldalakon... S némelyikükről, gyanítom e kötetben derül ki, hogy azok voltak (nekem több ilyen meglepő név is akadt. És kéretik nem elfelejteni, hogy a legtöbben ők is áldozatok! Pl.: Pomogtás Béla irodalmár, Bollobás Enikő amerikanisztikus [Cs. angol tolmácsaként jelnetett], Passuth László író, Annus József lapszerkesztő [Tiszatáj] stb.).

Egy dolgot nem értek Kiszely módszerében, egyet meg elítélek: K.G. lábjegyzetekben olykor elszór egy maréknyi ügynöknevet, vegyesen nevesincs iparosokat és nevesebb irodalmárokat egyszerre. S ezeknél nem tesz több megjegyzést - pedig maga is tudatosítja olvasóiban a kötet higgadtabb hangú első részében: az ügynökök maguk is áldozatai a rendszernek, és nem tudni, mekkora hányaduk volt önkéntes "csahos kutya", és mennyit szerveztek be pl. azzal fenyegetve meg az illetőt, hogy édesanyjának fognak ártani, vagy éppen gyermekeit tiltják el a továbbtanulástól... (Így járt pl. Pomogáts Béla, mint "Acél Gábor".) További érdekesség, hogy ezzel a néhol uszuló hangnemmel párhuzamosan a legkisebb zökkenő nélkül, ám a legnagyobb tisztelettel emlegeti néha Konrád György nevét ("egyik legjelesebb magyar író" stb.), akihez azért bizonyos balsejtelmek máig levakarhatatlanul hozzátapadtek e témában...

Egyszóval, a kádárista-aczéli kultúrpolitika történetéhez egy többszörösen is érdekes olvasmányt kaptunk - olyan anekdotának beillő sztorikkal, mint pl.: Déry Tibor egyszer magának Aczélnak telefonált az éjszaka közepén, hogy küldjék ki a tűzoltókat (ehhez akkor egy potentát kellett), mert zavarja egy macska a fán az ablaka alatt... (Kérése teljesült - mert ekkor éppen a jó gazda keze tartotta a pórázt - a rendszer teljesen kiszámíthatatlanul hol simogatta, hol megfenyítette pórázon tartott embereit.)

P.s.
Laudátoréknak ajánlom a következő kötetet a link alatt, s tőlük kérdezem: vajon mennyire római ő?

* Kevesen tudják, hogy nem az Andrássy út 60.-ban kezdődött Péter Gáborék helyfoglalása: 1945 januárjában, mikor a fenti címet még a nyilasok uralták, a közelben, a túloldal egy kis utcájában, a mai levéltár épületében állt fel a kommunisták politikai rendőrségének első csapata, a PRO (ÁVO 1.0) [Még korábban a Magyar Királyi Államrendôrség Útlevélosztálya mûködött az Eötvös u. 7. szám alatt. Az épület története itt olvasható, alul.] Genius loci - mondanám, de ezzel csak az ott dolgozó levéltárasokat bántanám meg...

** Bennfentes recenzió egy korábbi művéről: Az ÁVH. Egy terroszervezet története ill. ennek folytatása: az Állambiztonság 1956-1990.)