Imelda Marcos, 1986:
"Nem igaz, hogy háromezer pár cipőm volna. Csak ezerhatvan."
Jacobbi, Paola: Akarom azt a cipőt!
ford. Kalotai Judit
Ulpius-ház, 2008.
2
Alapvetés a női könyvpiacon... Téphetnénk a hajunkat, hogy jódolgukban már megint milyen marhaságokról jelenik meg könyv a bulvárkiadóknál (remélem magára veszi azt az Ulpius), mégis abszolváltam. Együgyü, bár szellemesnek akar tűnni, és felszínes - de legalább csapong, így valamelyest édekes is az olvasónak a laza sorokban ólommal megszórt 190 oldal.
Ilyesmiféle sarkalatos problémákat vitat meg a román származású olasz divatmegmondó néni: Mikortól hordanak majd a férfiak is magas sarkút? stb. Arra csak egyetlen példa, hogy miért kéne kiverni a tollat a kezéből: az, hogy kényelmetlen a csizma viselése hosszabb távon, tudjuk, de ő ezt felfedezésként adja elő, másrészt ezzel a körítéssel: nem javasolja a viselését pl. Theo Anghelopoulos filmjéhez, mert a több mint 3 óra alatt elgémberedik a lábunk... Ééérted? Nemcsak vicces, de művelt is. Azért akad poén: az a pasi, aki segíteni tud a cipőválasztásban, olyan (ritka), mint az a nő, aki magától felismeri a leshelyzetet...
Egy kis cipőtörténeti kanalazás, ha már:
Az első gumitalpú tömegmodell egyidős a komenizmussal: 1917-es, csak épp amerikai.
A 15. században elterjedt a széles férficipő: egyik oka, hgy állítólag VIII. Károly egyik lábán 6 ujj volt. És feljegyezték a tengerentúlon is: VIII. Henriknek volt 17 cm széles cipője is. Aztán persze a böszme cipő a hatalom egyik szimbóluma lett...
[Összehord hetet-havat, nem folytatom]
juss murmurandi