Kortárs magyar írónők

Van egy nő, ír… És egyetlen bekezdésével többet mondhat el magáról, mint Csernus egész bestsellere, vagy kitárulkozóbb lehet Esterházy 97 nőjénél is. Mert egy író nőnek még a nyakában lógó olvasószemüvege is izgalmasabb tud lenni, mint bármely férfiíró nőkről írt szövege.

Egy ideje írónőink a legkelendőbb exportcikkünk Nyugatra, pontosabban német nyelvterületre. Olyan huszáros rohammal veszik be Berlint is, mint anno, Mária Terézia idején Hadik Andrásék. Jövőre a berlini Collegium Hungaricum új igazgatója ígéri, „a nőírókat teszi kirakatba Berlinben” (ne tessék semmiféle amszterdami negyedre gondolni magyarosch módon), „az elkövetkezendő időkben csak női írót fogadok és a női irodalmat fogjuk fordítani” - nyilatkozta Can Togay János. Míg férfiaink fociznak a többi nemzet íróválogatottjával, hölgyeink ugratnak… Mert azt is lehet, azt lehet ám csak igazán, összeszorított combokkal a dáma- ill. amazonnyeregből: ugratni – az olvasót.

Tollforgató hölgyeink már éppoly jól megülik a lovat, mint férfitársaik, de nem kevés fenék alatt van ott ma is a női nyereg. Nőirodalmunkban ugyanis jó ideje trend a „nőszempontú irodalom” (ezeket igyekszik összegyűjteni, immár félszáz szerzővel a lapunkban korábban megrecenzált Kitakart Pscyhé sorozat – lásd Szomjas oázis kötete.) És ez fajta nőirodalom jó dolog, elvégre ki tanulhat még többet a Nőről, a megcélzott nőolvasókon túl? Hát mi, pasik.

Végigmustrálva az irodalmár fórumokat úgy tűnhet, ez a nőiség-irodalom olykor mintha maga a fősodor lenne (tőlünk nyugatabbra lecsengőben van), és mellette kevesebb teret kapnának „az elsősorban nem nőirodalmat író nőírók”. (Nehéz fogalmak ezek, most pihentetésképpen mosogass el a Kedves helyett, közben találj ki erre egy frappánsat. A „normális” szó itt nem lesz jó, kikapunk érte…) A feminista kritika nyelvhasználatában amúgy minden másfajta szempontúság: ’maszkulin’ vagy ’patriarchális’. Kritizálhatnánk is ezt az iskolát, de azzal semmiképp, hogy túl szárazak: mert a humoruk rendben van (no persze akadnak kivételek), pl. egy friss irodalomelméleti tanulmánykötet címe: Miért félünk a farkastól? (Séllei Nóra, 2007)

Írónőink száma hasonló férfiíróinkéhoz: végtelen. Írótársadalmunkban biztos nincs szükség pozitív diszkriminációra és kvótarendszerre: olyannyira nem, hogy tán nem véletlen tartják az éves írókongresszusokat az édes borok hazájában, Tokajban.

Cikkünkben remélhetőleg nem tévedünk a kékharisnyázás tévútjára, és Szabó Dezső extra hímsovén mondata sem lesz ránk érvényes: „a nőben az intellektust szeretni sunyi homoszexualitás…” - Brrr, ez a hang ma már szőke nős viccekké idomult, de lényege sajnos ma is élő vélekedés, egy ráadásul eléggé messze vezető tévúton.
De ha már szexualitás: egyik legérzékenyebb pontja a nőirodalomnak, ahol az ehhez hasonlatos mondatok: „az ember írás közben veszíti el az ártatlanságát”, alaptézisnek számítanak már (Kiss Noémi: Transz).

Első jelentősebb nőírónk Vay Sándor volt. Sarolta néven született (1859-ben), később férfiöltözetben, szivarozva járt-kelt a férfiak világában, közben mégis a nőtársaságot kereste: rendhagyó úttörő volt ebben, épp mint Sappho. (Ezen a kényes mezsgyén továbbhaladva eljutunk Galgóczy Erzsébetig, Gordon Ágátáig és Bán Zsuzsáig.) Vannak viszont nőszerepbe bújt farkasok (akarom mondani, férfiak): van, akin jelmez csupán (Weöres Sándor: Psyché, Parti Nagy Lajos: Sárbogárdi Jolán: a test angyala, Esterházy Péter: Csokonai Lili: Tizenkét hattyúk, Závada Pál: Jadviga párnája stb.), és van, aki bőreként hordja az álarcot – pl. az egyetlen férfiíró a már említett nőantológiákban.

EP Egy nője azért máig mérce lehet a nőirodalomnak, mert „omnipotens elbeszélője”, a Férfi szembogaránál kevesebb szebb tükre van a Nőnek. De nála még mindig csak tárgy marad a nő, épp ezért az újítás: tárgyból alannyá emelni őket. Ám Rácz Péter kritikus szavai Kiss Noémi kötetéről általánosabb érvérnyűek: "Gyakran hiteles és érdekes is, ha nem bújna ki majd mindegyik írásból ugyanaz a szög: az, hogy nő vagyok, nő író (író nő) vagyok. Nem baj ez, bár mint tematikát én magam mindig kevésnek tartottam. Vagy pontosan annyinak, mint hogy egy másik író meg férfi."

Érdekes játék lehetne amúgy, felismerni a szövegből a szerző a nemét. Pl. Szécsi Magda Töredéklétje a legdurvább Tar Sándor-i hajléktalan világnál is brutálisabb, mégis szinte melengeti a figuráit – ami persze nem akadályozza meg abban, hogy kegyetlenül végezzen velük, ha a történet úgy alakul.

Alább a legjobb kortárs (még élő) írónők közül válogattunk, de nyugodtan szerepelhetne itt Bánki Éva, Esze Dóra, Vathy Zsuzsa, Berniczky Éva (Kárpátalja), Kristóf Ágota (Svájc), Erdős Virág – és sokan mások.

 

Bíró Kriszta: Fiókregény
(Ab Ovo, 2005)

Szerzőnk nem szakmabeli, a kánon helyett pontosabban egy másik céh tagja: az Örkény Színház színművésze, aki már két ízben is felségterületet „sértett”. Szerencsére, mert a Recenzens rég nem olvasott olyan drámai, szép, jól megkomponált történetet, mint amin hősnőnk evickél át. Színésznősors, talán életrajzi ihletésű. Sóri Edina vad csikólányból szerelmek és keresűségek érlelte színésznő lesz, Bíró mesterien felépíti és megszeretteti végtelenül naív alakját. Háttere a langyos Kádár-kor, az ólcsó kevertek és szerelmek világa, meg persze a Színház, ami egyszer szent hely, máskor pudvás börtön.

Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka
(Magvető, 2002)

Költő, aki aztán berobbant a regényeivel is. Nagyprózánk egyik csúcs-hódítója, A kígyó árnyéka talán csak Spiró Fogságához mérhető, úgymond, súlyában és tömegében egyaránt. Az 1600 körüli évtizedek Hasbsburg-Magyarországán járunk (Izsákfalva, Lőcse, Sopron), egy vénasszony veti papírra fiatal élete nem épp eseménytelen fordulatait. A cím többször fel-felbukkanó motívum: egy konkrét, festői, de szörnyű képen túl akár a menekülők hátrahagyott háza is lehet, mint a kígyó levedlett bőre. Bűnök sora, mint a kígyó, csúszik át fejezetről fejezetre. Súlyos hordalékteherrel hömpölygő szövegfolyam, egész leírás-szigeteket hagy hátra, Jókainál is Jókaibb a táj- és emberek leírásakor, ezért nem tipikus útiolvasmány, bár pl. a MÁV menetideje kedvez az ilyen hosszú prózának. És ő erre rá is ráduplázott: írt még egy „súlyosat”, szintén egy nagy nagyregényt: A hullócsillag évét (2005). Összegyűjtött verseskötete a legfrissebb tőle: Visszaút az időben (Magvető, 2006) Élő klasszikus.

Tóth Krisztina: Vonalkód Tizenöt történet
(Magvető, 2006)

És egy ifjabb hölgy, aki verseskötetei után szintén mesternek bizonyult a prózában is (emellett ólomüvegműves és restaurátor). Főleg a szerző gyermek- és ifjúkorába kalauzol a kötet, az úttörőtáboroktól Párizsig, de inkább gyerekkorokba – akár a miénkbe is. Történetei felfeslett történetek, amelyek „nemzedékeken át mesélődnek” és „…soha nincs végük, csak abbamaradnak, meghúzzák magukat, mint a lappangó betegségek, hogy aztán egyszer csak feltámadjanak és másutt, máshol kezdjenek hasogatni, burjánozni, nyilallni”. A címadással a többértelműségre játszik rá, az elbeszélések alcímeinek mindegyikében megjelenő "vonal" szó (pl. Vaktérkép - Életvonal, stb) kétszeres címadása felülírja a főcím sugallta, látszólag gyakorlatiasabb jelentést: az Ez itt minek a helye? - (Bikinivonal) narrátora a fürdőruhákhoz való viszonyán keresztül vall gyermekkorról majd anyaságáról. Csalódás- és egyben tanulságtörténetek olyan finom nyelven, amire csak verseskötetek után képes valaki.


Lovas Ildikó: Spanyol menyasszony (lány, regény)
(Kalligram, 2007)

A szabadkai írónő második regényében két pakli kártyát kever össze boszorkányosan: önéletrajzi (?) regényét, lányból nővé válásának történetét szövi egybe Csáth Géza feleségének történetével. Miközben egyikük sóvárogva, de félve áll új élete előtt, a másik átkozza házasságát, sorsuk kezd rímelni kezd egymásra, néha azonos színekkel, mozdulatokkal, mondatokkal élnek - ahogy a spanyol fodros esküvői ruha is kétszer lobog fel a szemünk előtt. Csáth és Jónás Olga házasságának iszonya, annak is a tragikus fináléja ez: milyen vágyak és brutális egymást kínzások vezettek el ahhoz a bizonyos három pisztolyövéshez – és hogy valójában milyen súlyosan volt terhelt az erotomán Csáth: “Nem tudtam, hogy igazából a kínt akarja föltérképezni, amihez engem választott”- summázza a szerencsétlen feleség. Ja és Kosztolányi is átvonul a színen. A kötet élvezetes olvasását sajnos jó néhány zavaró szerkesztői, gépelési hiba nehezíti.

megjelenik itt: Reakció 2008/04