Egészen estig érinthetetlen volt, szíve fiolában a mellényzsebében lapult. Elveiben könyörtölen, és olyan cinikus, amilyen éles egy szike csak lehet, vagy, ha nem lenne kurva a szó: mondhatnánk, igazságos volt. És rideg. Szíve egy igluban vészelte át a napfényt.

Aztán este, az első palack kinyitásától számítva fél órán belül átalakult szentimentális lóvá, aki megkönnyezi, ha egy szerelmét megbántotta, vagy, ha egy szerelme megbántotta őt. Estére kívánta, amit nappal még elutasított, estére mindent megbánt, amit nappal elkövetett.

Nem azért mert ekkor már nem látták. Hanem mert már nem sütött le rá emberi tekintet. Még csak az érzete sem volt már meg ennek. Emlékekben, gondolatban sem élt estére másokban, pedig az jelenti csak azt: lenni. Akire nem gondolnak percenként, óránként, naponta, az hiába lélegzik, kel fel vagy jár. 

És ahogyan a rossz a Hold fényéban kel életre a rémregényekben, és magzik fel belőle a gonoszság, az ő szíve meddő maradt, csak ritkén virágozhatott ki az emberi sugárzásban.

A Hold - vagy a suta lámpák? - fényében testének motorja átalakult át ördög húsává , üszök bontotta hamar pernyéllő szirmait a mellkasában, és, mint a tengerparti alkonyat, magatehetetlenül áradt, csak áradt körülötte a nyirkos sötétség, és csak töredék szavak váltak le róla tömbökben, mint mikor évtizedenkélnt borjadzik egyet a gleccser. Tudta, érezte... receptorai ekkorra az egész világot behálózták, de már... hiába. Fázott, és az elcsapott kezek érintésére gondolt.