avagy a középkor digitális szkennere: a rézmetszés

Mantegnától Hogarthig
A rézmetszés négy évszázadának virtuózai
Szépművészeti Múzeum, Budapest 2007. szeptember - 2008. január [a kiállítást rend. és a katalógust írta Bodnár Szilvia et al]
Szerk. Gerszi Teréz, Bodnár Szilvia, Bp. 2007

A címet illetően: gondoltam átmegyek bulvár parasztvakításba, mint ahogy azt teszi a Szépművészeti Múzeum (és társai) is, olykor-olykor…

A rézmetszés (továbbiakban: r.) eredetéről annyit, hogy a katalógus bevezetője és az mta-lexikon szócikke tök ellentmond egymásnak… (német, ill. itáliai ’eredetmondák’) De az elsőség voltaképpen mindegy is. Giorgio Vasari, a nagy reneszánsz művtöris az őelőtte egy nemzedékkel élt Andrea Mantegnának (143?-1506) tulajdonította ezt, s nyomában sokáig a szakma is. Ezért a kiállításcím is, hagyománytiszteletből. No meg azért, mert a legnagyobbakat láthatjuk. Az elsők, mégis szögezzük le: németek voltak, később lesz Észak-Itáliáé a dics. Egészen a Gyula melletti Ajtóson született apától származó Dürerig. Vele fordult a szélirány, onnantól őt másolta minden itáliai művész (főművei az 1510-es években születnek).

Kevés művészeti ág fejlődésébe szólhatott bele erőszakosabban a történelem, mint a rézművességébe: Róma 1527-es kifosztásakor a legnevesebb művészek jutottak koldusbotra (Raimondi), vagy oszlottak fel egész műhelyek.

A katalógus címlapján Giorgio Ghisi: Venus a rózsabokorban c. látható, leginkább marketingszempontból (erotikával csalogatják a múzeumba a népeket: parasztvakítás LOL…), de a mestertől Az emberi élet allegóriája c. vizió (1561) legalább annyira monumentális mint talányos.
Vele kezdődik amúgy az a folyamat, amitől a középkor (na jó, már a reneszánsz), ill. az újkor szkennere lett a rézmetszés: az 1500-as évek második felében beindult a festmények r.-es reprodukciója. Festőket már „csak” arra alkalmaztak, hogy „előfessen”, előrajzoljon a metszethez.

Az első mesterek az ötvösszakmából „érkeztek”, majd a r.-ben lassan összeolvadtak a különböző képzőművészeti képességek, festők és ötvösök* versengtek azért, hogy bekerüljenek egyszer ebbe az albumba... A r. mesterek virtuozitása mellett bámulatra méltó maga a technika is: hosszú ideig csak vésik a negatívot (pl. Dürer olykor évekig „eljátszott” egy-egy rézlemezzel), csak fejben kész a mű, majd egy pillanat alatt megvalkósul, de ekkor már javíthatatlan… A tökéletességet elérni tanította meg mestereit ez a művészet… A reneszánsz kivagyiságába ez bele is fért a magalázkodó lelkületű közékor után.

Az egyik legnevesebb francia r., Robert Nanteuil (17. sz.) élete jó példa arra is, hogy hagyni kell a gyerekek képességeit szabadon szárnyalni, kibontakoztatni, mindenfélét kipróbáltatni velük – őt jezsuita iskolájában szigorúan tiltották a rajztól, mégis az lett belőle, ami: a napkirály és Mazarin „portrémetszője”.

*És itt magyarázom meg a csillagot: ezüstvésnökként kezdte a címben a műfaj történetének egyfajta csúcspontjaként megnevezett Willam Hogarth (Anglia, 18. sz.) is.

Híres, A szajha útja c. képe (1732) láttán számomra azonnal ő lett a legéletszagúbb, legevilágibb művész az eddigi pantheonból. Hogarth az egyetemes jogtörténetbe is bírta magát: mivel sokan másolták képeit, harcosan kiállt a szerzői jogvédelem mellett, és nem kis érdeme van az 1735. évi Copyright Act kivívásában. Amellett, hogy életrevaló üzletember is volt, ő a rézmetszés Emile Zolája is: ld Gin-köz vagy Sör utca c. képeit.