Cziczó Attila: Galambketrec 
novellaregény
Novella, 2008

Elöljáróban: azt hittem, basszus, elkezdhetem vele az „elsőkötetesek” rovatomat – erre a novellafüzér egyik utolsó darabjában előadja az író, hogy ez már a második kötete. Mondjuk ezt elkönyveltem a szokásos literális nagyotmondásnak, de utánanézve bebizonyosodott, hogy színtiszta életrajzi elemmel van dolgunk. Szóval buktam a sorozatindítást, de azért megérte kiolvasni, ha pl. elmarad a randid és nincs semmi a tévében, kiváló egyestés szórakozás.

Egy jópofa, életrevaló fiatalember (szül. 1970) kalandjai rosszcsontkorától (több?)tucatnyi nőkalandjain át a (talán) révbe érkezésig… Sajnos a stílusára épp hogy csak rámondható: irodalmi igényességű, de inkább olyan, mintha egy jó beszédképességű havert hallgatnánk a kocsmapultnak dőlve. Ebben amúgy – egyik utolsó novellájában – erősen hajaz picidzé kocsmai kalandozásaira – ezúton bíztatom a virtuális olvasótermek felügyelőjét, hogy keressen bátran kiadót magának, mert ma már – ezt ő is tudja – mindent kiadnak… (Hú, ez a mondat olyan lenézőnek tűnt újraolvasva, pedig nem az, sőt...)

A címadó galamb motívuma a (járó)keretet (höhö – megfejtés mindjárt következik) adja a kötethez: első fejezetében a kisfiúk egy törött lábú galambot pesztrálnak a maguk szakértelmével, pl. kerekesszéket készítenek neki. Ám az említett orvoslási képességek híján a galambnak még a szárnya is eltörik, a nagy kuruzslásra jellemző, hogy ezután rummal itatják, majd leforrázzák a szárnyát, hogy megkopasszák, és úgy tegyék „sínbe”… Végül a nagymama végez rajta eutanáziát és alkot belőle finom húslevest, amit szerzőnk nagy étvággyal fal fel, s míg kisöccse szinte kitagadja a nagyit, ő hangosan szopogatja a szárnycsontokat a levesestál fölött.
Ez az életrevalóság később is jellemző lesz hősünkre, nagy hőfokon lángol, ha szerelmes, de nem megy a Dunának, ha ejtik, sőt röhögni is tud azon, amikor lapátra teszi egyik alkalmi bombázója: ráébred, őt éppúgy sokadik pasinak „tartotta” a csaj, mint ahogy ő „tartott” párhuzamosan több szeretőt.

Átugornék egy kamaszkori fejezetet, de két okból el kell mesélnem. Egyrészt megidézte számomra IÁ cimbim féktelen bendőjét: kiskorú szerzőnket ugyanis két háztartásból párhuzamosan etetik ebédidőben, mert a szülők nem merik visszautasítani egyik jóakarójuk segítségét sem (ki ne ismerné a minden lében két kanál, de aranyszívű és kezű nagynénit vagy szomszédasszonyt, akinél a valakire főzés olyan, mint másnak a levegővétel?), addig, amíg kórházban van anyuka – nos, itt azonnal megláttam lelki szemeim előtt Letát (=IÁ), ahogy kamaszkorában edz a mai kor kihívásaira. Másrészt, itt tűnik fel Zita, akivel egykor papás-mamást játszottak – de csak majdnem, és 10 évvel később a bolygó alfeléről szövődik újra a kapcsolat  a neten – de ez is csak majdnem… Szerencsére alattuk volt a biztonságot jelentő háló – hősünk ejti is a lányt… (Hú micsoda képszövés! – Murci) Ilyen, néha majdnem sírig tartó szerelmekkel vannak tele a következő fejezetek, meg olyan kalandokkal, hogy néha azért meg is irigyeltem Cz.-t. Amikor pl. a karácsonyt egy vadidegen kínai lánnyal tölti vadidegen helyen, egy közös halvacsora  után, miközben egymásból egy szót sem értenek.

Miként is ajánlhatnám? Leginkább olyan, mint Beregi Tamás Egyetleneimje (ami, tisztázzuk a nem olvasó, de a Művész mozi előterében könyvekről diskuráló blogolvasóknak: eredetileg egy könyv - és jobb, mint a film, ami belőle készült). Azt hiszem, ezen a párhuzamon nem sértődhet meg a szerző. 'Osztályzatra' pedig ez a kötet mégis csak:
3/4

Mások így írtak róla:
kello.hu , kultúrport.hu/interjú , hátoldal ajánló , szerző honlapja , filológiai filézés után: evocatio.bog.hu