Részlet a szöktetés jelenetéből,
kissé hosszú, de megadja a hangulatot...
 

Az ének és a zene hamis, fülsértő zenebonája egyre közeledett. Egyhangú énekszó kísérte a cintányérok hangját. Csakhamar feltűnt a körmenet eleje a fák alatt, mintegy ötvenlépésnyire Mr. Fogg és útitársai búvóhelyétől. Könnyen megfigyelhették a levelek mögül a vallási ceremónia különös résztvevőit.

Az élen tornyos süvegben, hosszú, tarka lepelben papok haladtak. Férfiak, nők, gyermekek vették őket körül, gyászos kántálásukat szabályos ütemre tamtamok és cintányérok zuhogása törte meg. Mögöttük négykerekű szekér haladt; küllői és abroncsa összefonódó kígyók képét mutatták; két pár gazdagon felszerszámozott zebu húzta a szekeret, rajta visszataszító külsejű szobor. A szobornak négy karja volt, testét sötétvörösre pingálták, dúlt tekintetű, borzas üstökű, kilógó nyelvű ábrázatának ajkát henna és bétel színezte. Nyakán halálfejekből fűzött láncot, derekán levágott kezekből font övet viselt. Lába egy lenyakazott, földön fetrengő óriáson tiport.
Sir Francis Cromarty felismerte a szobrot.
- Káli istennő - suttogta -, a szerelem és a halál istenasszonya...
- Lehet, hogy a halálé, de a szerelemé soha! - szólalt meg Passepartout. - Phi, pocsék fehérnép!
A párszi odaintett: hallgasson.
A szobor körül különös embercsoport nyüzsgött, handabandázott görcsösen rángó mozdulatokkal: öreg fakírok, arcukon okkersárga sávok, testük hosszában-széltében összeszabdalva, sebeikből cseppenként szivárog a vér; elborult agyú fanatikusok; a nagy hindu szertartásokon még ma is Dzsaggernat szekerének kerekei alá vetik magukat.
Néhány brahman haladt a nyomukban, pompázatos keleti viseletben; egy asszonyt vonszoltak magukkal, a szerencsétlen alig állt a lábán.
Fiatal, fehér bőrű nő volt, európai lehetett volna. Feje, nyaka, válla, füle, karja, keze, lábujja gazdagon megrakva ékszerrel, nyaklánccal, karpereccel, kösöntyűvel és gyűrűvel. Arannyal áttört, könnyű muszlinnal takart tunika simult derekára.
A fiatal nő mögött - kiáltó ellentét - egy gyaloghintó, rajta egy holttest; őrök cipelték, meztelen kard az övükben, kezükben hosszú csövű, dömöckölt pisztolyok.
A holttest egy aggastyán holtteste volt: dús öltözéke rádzsára vallott; akárcsak életében, fején most is ott ékeskedett gyöngyökkel hímzett turbánja, testén selyem- és aranyruha, derekán gyémántos kasmíröv, mellette a hindu uralkodók remek fegyverzete.
Nyomában zenészek és őrjöngő csoport alkotta a hátvédet. Ordítozásuk néha még a hangszerek fülsiketítő macskazenéjét is túlkiabálta. Velük fejeződött be a gyászmenet.
Sir Francis Cromarty ugyancsak elszomorodva szemlélte a díszmenetet, aztán a hajcsárhoz fordult.
- Szütti - súgta oda.
A párszi helyeslően bólintott, és ajkára tette az ujját. A hosszú körmenet lassan kígyózott a fák alatt, s az erdő mélye csakhamar elnyelte mindenestül.
Nemsokára az ének is elnémult. Hellyel-közzel még fel-feltört a távolban egy-egy kiáltás, majd mélységes csönd váltotta fel az iménti kavarodást.
Phileas Fogg is meghallotta, mit mondott Sir Francis Cromarty, és alighogy a körmenet eltűnt, így fordult hozzá:
- Mi az, hogy szütti?
- A szütti - válaszolt a dandártábornok - emberáldozat, Fogg úr, de önkéntes áldozat. Ez a nő, akit most látott, holnap kora reggel máglyahalált hal.
- Hej, a csibészek! - kiáltott fel Passepartout, mert nem tudta elnyomni felháborodását.
- S a holttest? - kérdezte Mr. Fogg.
- Az a férje, hindu herceg, a Bundelkhand egyik független rádzsája - válaszolta a hajcsár.
- Hogyan? - folytatta Phileas Fogg, de hangjában nem volt semmi indulat. - Még ma is létezik ilyen barbárság Indiában? Az angolok nem tudták megszüntetni?
- India legtöbb vidékén - válaszolt Sir Francis Cromarty - ma már tilos az efféle áldozat, e vad vidékeken azonban nincs semmi befolyásunk, s különösképpen áll ez a Bundelkhandnak ezen a részén. A Vindhya-hegység egész északi hátsó lejtője ma is szakadatlan öldöklés, fosztogatás színtere.
- Boldogtalan asszony! - suttogta Passepartout. - Élve elégetik!- El - mondta a dandártábornok -, s ha nem égetnék el, nem is hiszik, milyen nyomorúságba taszítanák a rokonai. Levágnák a haját, néhány szem rizs volna minden tápláléka, megtagadnák, tisztátalannak tartanák, s rühes kutya módjára magára hagyatva pusztulna el. Nemegyszer e szörnyű kilátások kergetik a halálba ezeket a boldogtalanokat, nem a szerelem, nem is a vallási fanatizmus. Néha mindazonáltal előfordul, hogy valóban önként vállalják az áldozatot; ilyenkor a kormányra hárul a feladat, hogy erélyesen közbelépjen. Néhány esztendeje például éppen Bombayben állomásoztam, amikor egy fiatal özvegy engedélyt kért a kormányzótól, hogy férje holttestével őt is elégethessék. Gondolhatják, hogy a kormányzó megtagadta. Akkor az özvegy elhagyta a várost, az egyik független rádzsához menekült, ott hajtotta végre az áldozatot.
A dandártábornok elbeszélése közben a vezető egyre csóválta a fejét, s amikor Sir Francis befejezte, megszólalt:
- Holnap hajnalban ezt az áldozatot is végrehajtják, de ez nem lesz önkéntes áldozat.
- Honnan tudja?
- Itt a Bundelkhandban mindenki ismeri ennek az asszonynak a történetét - válaszolta a vezető.
- Pedig a szerencsétlen semmi jelét nem adta a tiltakozásnak - jegyezte meg Sir Francis Cromarty.
- Nem, mert elkábították kender- és ópiumfüsttel.
- És most hová vezetik?
- Kétmérföldnyire innen a Pillaji pagodához. Az áldozat idejéig ott tölti majd az éjszakát.
- És mikor lesz az áldozat?
- Holnap pirkadatkor.
E válasz után a hajcsár elővezette az elefántot a sűrű bozótból, és felkúszott a nyakára. Amikor azonban éppen indítani készült a jellegzetes füttyentéssel, Mr. Fogg közbelépett, és odafordult Sir Francis Cromartyhoz.
- Ne mentsük meg az asszonyt? - kérdezte.
- Megmenteni ezt az asszonyt, Fogg úr! - kiáltott fel a dandártábornok.- Még van tizenkét óra előnyöm. Abból kitelik.
- Ej, de hisz önnek szíve van! - mondta Sir Francis Cromarty.
- Alkalomadtán - válaszolta egyszerűen Phileas Fogg. - Ha van rá időm.

(folytatás itt, a 13. fejezetben: mek.oszk.hu)

Talán egy párhuzam segít mmegérteni az özvegyégetés jelenségét : mára már közismert lehet Báthory Erzsébet igaz története, aki nem szolgálólányai vérében fürdött, esetében "csupán" a gyenge kezű özvegy vagyonára tette rá a kezét  a rokonság - koncepciós perben, egy velejéig korrupt nádor segítségével. Hogy hol az összefüggés? Ha egy indiai özvegy  nem vállalja a megétetést, egész családjára szégyen száll, ő maga pedig kitaszítottá válik. (És nem létezik a sógorházasság intézménye, melyet mi a Bibliából ismerhetünk.)
Az özvegy máglyahalálának oka sokszor maga a rokonság, amely lenyúlja az örökséget, az özvegyet gyilkos válaszút elé állítva: vagy nincstelenségre, s ezzel kuldulásra, prostitúcióra kényszerítve őt - vagy elszánja magát az "önkéntes" máglyahalálra. Amelynek önkéntességről azért sokat elárul, hogy a máglyán azoknak az asszonyoknak is megkötözték kezét, lábát, akik előtte vállalták a tűzhalált... Az áldozat ritkán, csak eü.-i okból kaphatott "felmenést" (vagy inkább haladékot?) : terhesség, havi ciklus vagy szoptatás idejére.