avagy a piszok szemét burzsoá imprlista Kosztolányi, aki bizony, éjjelente kijárt a spájzba torkoskodni!!!

Heller Ágnes (1929) : Az erkölcsi normák felbomlása
Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában
Kossuth Kiadó, 1957

 részletek
„A hagyományos erkölcs revíziója tekintetében ő [Kosztolányi] járja végig legkövetkezetesebben a magyar dekadens értelmiség erkölcsi nihilizmusának útját. (p9) … a proletárerkölcs tartalmától való visszariadás megerősítette a burzsoáziához, a polgári erkölcshöz fűződő kötelékeket. Ez kifejeződött a régi elvont polgári normák csontvázáshoz való görcsös ragaszkodásban, … (p18)
Babits Mihály [az első vh. után] kezd visszahúzódni a polgári liberalizmus bástyái mögé, a polgári racionalizmus elvont, már történelmileg már meghaladott, merev normáinak sáncai mögé. (p19) … Kosztolányinál teljesen más a helyzet. … [jellemgyengesége,]  gyengeségérzet[e] sodorta a l’art pour l’art felé. (p21) … Kosztolányi kétségtelenül gyűlölte a polgári társadalmat. … Itt csak a proletariátus irányában lehetett volna kiutat találni. S éppen ezen az úton torpan meg Kosztolányi.” (p21-22)

K. tehát a „politikai nihilizmus” meddő mocsarában dagonyázik, nem eszmél rá a tutira… Kis piros pont számára, hogy azért csak ír verset a „hitler-fasizmus” (sic!) ellen, de sosem ’bocsátjuk’ meg neki, hogy „nem tud semmi mást, semmi pozitívat az elvetett és gyűlölt kapitalizmussal szembeállítani… Eladta újságíró-tollát…" (p27-32)

A nihilizmus levezetése következik (p33-34): lehetetlen (volt) ellenállni a kapitalista létnek, ergo megszűnik ebben a térben a felelősség, ergo ott erkölcs sincs, ergo nihilista. (Vagyis nem csoda hogy „a proletárdiktatúra lelkes hívéből” az „ultra-reakciós Új Nemzedék rovatvezetője lesz”-írja.) H. Á. imígyen cifrázza tovább (az egyébként tényleg több mint érdekes életrajzi fordulatot): „erkölcsi skizofrénia”, illetve: „egyetemes erkölcsi nihilizmust hirdet,… Ezért kettőzi meg önmagát, … Én-re  és Esti Kornélra. Esti … Kosztolányi dekadens énje." Itt már magát K.-t idézi: „Ő kapatott rá a … torkosságra, a testi örömökre…” (p37) Na ugye?! Hát ezért  a poszt címe..!

H. Á. a Néróból idéz, majd deduktíve ez jön: „Prófétikus erővel bontakozik ki előttünk a fasiszta barbarizmus képe. Kosztolányi ekkor még nem tudta, mi a fasizmus, de végiggondolva az erkölcsi relativizmus gyakorlatát, egy olyan politikai nihilizmus körvonalát vetíti előre, melyet majd a fasiszta >rend< valósít meg.” (p47)

Kosztolányi egyhelyütt „homo aestheicusnak” vallja magát (Önmagamról, VI., 1933), szemben az ún. homo moralisszal, és erre héjaként le is csap Heller: "a homo aestheicus tehát nem más, mint a költő, aki a bomló normák szülte nihilizmust fejezi ki.” (p51-53) Pedig K. csak ilyesmire gondolt: „A homo moralis kegyetlen önmagához és másokhoz. A homo moralis követelõdzõ, egyoldalú, korlátolt. … mindig háborúkat indít, forradalmakat szervez, máglyákat gyújt, akasztat, … önmagát és másokat áltatva mindig tökéletes boldogságot ígér, de ezt mindig csak egy távolabbi idõpontban, … A homo moralis mindig paradicsommal kecsegtet és mindig siralomvölggyé változtatja a világot. … A homo moralis ellentéte és ellenképe gyökeres tagadása a homo aestheticus, az önmagáért való tiszta szemlélõdés embere, … aki a mindig vitatható igazság helyett az ízlést emelte polcra, mely megbízhatóbb, irgalmasabb kalauz, egymagában áll, távol a nyájtól és csordától...” Ennyi elég is lesz: jól láthatjuk, főleg a 21. század messzeségéből, hogy amit Heller dícsőít (és elítéli K.-t, mert ő éppen az ellenkezője), az annak a prototípusa, ami tökéleseten leírja a kommunistát és a fasisztát...  Milyen csinos is Heller anyó (bár ekkor még csak 28 éves) lólába!

És akkor még csak most következik A liberális anarchizmus c. fejezet… (p59-) (Nem röhög! Ezt Heller 51 éve írta! Nem, dehogy is, nem a máról szól! :-p )  E szóösszetétel helyett akár a „trockista burzsoá” jelző is állhatna itt, mint tautológikus szitokszó, de hát ezt mégsem mondhatta a költőre. De hoppá, elnézést, mégsem jó a péda: a burzsoát már mondta rá… Legyen akkor példa a „liberális anarchista” billog súlyosságára ez: a „trockista ellenforradalmár”! 

Stb., stb.: költőnk folyton iszkolt az élet felelőssége elől, nem is tudni, mi volt inkább: anarchista vagy dekadens?! Utóbbiban, a Heller által leírtak szerint legalábbis, olimpián kellett volna indulnia, most eggyel több aranyunk lenne. Visszatérünk a Néró elemzéséhez: ez pedig oda diffundál, hogy „Nero = Esti Kornél a köbön. …Ez a regény, melyben K. a legradikálisabban leleplezi a dekadenciát, a legközelebb áll a dekadenciához”. Később: „A modern művészet ábrázolásában a művész K. nem maradhatott volna előkelő kívülálló. Egy Thomas Mann képes volt ezt a kérdést középpontba állítani. Kosztolányi a történelmietlen történelembe dezertált előle, és erkölcsi nihilizmusa volt a szöktetője.” (p139-140)

Epilógusában Heller jól lehordja még K.-t, csak úgy miheztartás végett, hogy hát bizony ezek miatt nem olyan nagy művész ő, megrekedt egy szinten, és ebben sajnos „ma” is (1955-ben vagyunk!) sok követője van… Stb. „A szocialista erkölcsiségnek igen magas hőfokon  kell megjelennie a művész gyakorlatban.” (p142)

Hát ennyi volt a mese mára, mindenki álmodjon egy szép szocialista erkölcsű álmot… Ha sikít, majd éberré pofozzuk! :O)

Már csak egy, de szépségeses szép adalék Heller vörösfarkos kosztümkabátjához: ha érzi a történelem szelét, ügyesen purgálja önnön marxizmusát. De kérdezem én: ha egy életműből ilyen sokat kéne kiradírozni, megmarad-e az arc, az az arc, amire Pilinszky olyan nagyon szeretett volna csókot lehelni?! Tegye fel a kezét, akinek rémlik, mi is ez az ügy. Ami persze el van temetve, hiszen nem is ügy... Hát tessék, esti kakónak, lefekvéshez:
Kiss Viktor cikke kavarta talán a legnagyobb port, mégpedig magában az ÉS  lapjain: „Heller Ágnes A reneszánsz ember címu könyvének második kiadása (és az erről a minap megjelent reprint) - bízvást állíthatjuk - egyedülálló skandalum a magyar filozófia történetében. A reneszánsz ember második kiadása ugyanis aligha vethető egybe az elsővel. Heller ugyanis tudatos programként egyszerűen kivette belőle a Marx és Lukács (Lenin, Makarenko, Márkus stb., szóval a "marxista") hivatkozásokat. Persze mindezt nem lehet kilóra mérni, de az interpretációk kétharmada elveszett, egyenes idézetben pedig csupán egyetlen Marx- és Lukács-szöveg maradt. Mindezt pedig Heller úgy teszi, hogy egyszerűen kitöröl akár "félmondatokat" is, ezzel néha teljesen ellentétes jelentésekre jutva. ”
Mellé egy igen finom vélemény (kolléganőé…!): „a hajdani mérvadó marxi idézetek egyszerû elhagyását magam sem tartom a legszerencsésebb eljárásnak” (Ludassy Máriáé) Radnóti Sándor esztétikusi ügyvédkedése (u.ott) átugorható, mert csak ügyesen eltáncol a lényeg mellett. Meg pl. ezért is: „figyelmeztet bennünket arra, hogy a fiatalabb nemzedékek szükségszeru tudatlanságát kihasználó "öregek" tevékenysége halálos ölelés a magyar tudományban is.” (Kiss V.)

...
De a legszebb a kötetben mégis az, hogy valaki – val’szeg az esti foximaxira tanulva – egy vastag piros ceruzával jelölte be a „lényeget”: a fenti vörös faroknak is a legszebb vörös szálait emelve ki...