Osvát a magyar sajtó- és irodalomtörténet legtekintélyesebb irodalmi és kritikai lapját hozta össze, mégis a New York palota főpincére lehetett a kor első számú műítésze: tehetségük szerint rangsorolta az írókat, és aszerint hitelezett nekik. Hogy Reisz Gyula még Osvátnál is élesebb szemű volt, onnan sejthető, hogy míg a kávéház nem ment csődbe, addig a Nyugat redakciója nem egy alkalommal nyúlt mellé a tehetségek felfedezésekor (a lapban nem kevés, ma már az irodalomtörténetnek is vajmi keveset mondó név és mű szerepel.) Persze Osvát nem mindig bánta a mellényúlásokat: a kezdő költőnőknél kárpótolta magát... De kollégái sem örültek a folyamatos „utánpótlásnak”. Ady erről - a tőle nem idegen szerénytelenséggel - így nyilatkozott: „lehetetlen, még a természettudományok törvényeinek szemszögéből is, hogy egy nálam jobb és igazabb költő jelentkezzen az elkövetkező harminc vagy negyven évben.”  

Volt egyszer egy redakció…  
Száz éves a Nyugat - és vele a hamis legendák is

Már holnap is késő...
Februári számunkban a Holnap antológiánál hagytuk abba irodalomtörténeti kalandozásunkat. A kötet bemutatója egyfajta médiahack is volt 1908 őszén Nagyváradon: Ady kihívóan meg is nevezte felszólalásában az irodalom maradi „kerékkötőit: Beöthy Zsoltot, Rákosi Jenőt, erről beszélt utána a fél ország sajtója. A nevezett urakkal még hosszú évekig fognak tollpárbajozni a Nyugatosok. A „maradiak” próbálták bevetni ellenük az „oszd meg és uralkodj” módszerét is: pl. Herczeg Ferenc konzi főtekintély „le Ady-epigonozza” az összes többi Holnapos írót. Majd helyet ad Ady dühödt cikkének, amelyben a költő a nyomában törtetőket űzi el magától – megbántva ezzel őszinte híveit is (Duk-duk affér).  

A Nyugat alakítói hitet tettek Arany, Vörösmarty mellett, de Komjáthy, Reviczky, Petelei, Gozsdu, Toldy vagy Asbóth neve már nem sűrűn szerepelt hivatkozásaik közt, pedig ők az igazi, közvetlen elődök a (fél)modern magyar irodalomban. Mert régi mítosz, hogy üstökösként robbantak bele a petőfieskedő Lisznyay Kálmánokkal (kb.: Szabolcska Mihály 1.0) és klónjaikkal súlyosbított irodalmi közegbe. A felsorolt írókon túl a lappiacon is számos elődjük volt, igaz, legtöbbje korán elhalt. A „semmiből jövés” mellett ráadásul legenda modernségük is: harcban álltak ugyan a hazai akadémista maradisággal, a vaskalapos, népnemzetieskedő táborral, de az ország nemzedéknyi elmaradásban volt a kortárs világirodalom mellett. Csak egy példa erre a (Bulgakovval szólva) „másodlagos modernségre”: Baudelaire-nek a modern korszakot kijelölő kötete, a Romlás virágai 1857-ben jelent meg, míg nálunk a verses epika „visz mindent”: az egyébként remekmű Buda halála még ezután 10 évvel születik meg - és ünnepeltetik hosszan.  

A századvég/századelő Magyarországa: még analfabéta minden harmadik ember, de Európa fővárosai közül nálunk jelenik meg a legtöbb folyóirat. Amikor Osvát Ernő legelső lapjával próbálkozik (Magyar Géniusz, 1902), későbbi sikerszerzői még egyetemre, sőt vannak, akik még gimnáziumba járnak. Annyiban sikeres úttörő volt a Nyugat, hogy sokáig ő az egyedül talpon maradó lap a maga műfajában. Útját hozzá hasonló, csak épp kidőlt pionírok tetemei szegélyezték. Aztán később is, még évekig egyedül hajózott a nagy konzi flottával (Új Idők, Budapesti Szemle, Magyar Figyelő), csak a „nagy háború” alatt szegődnek mellé társul Kassák avantgárd lapjai és mások. Mikor kitör a béke, a gyorsan bővülő lappiacon már kétfrontos harcban találja magát a Nyugat, még a polgári liberális táboron belül is. További konkurenciát jelent majd, hogy a két világháború közt az irodalom elsődleges megjelenési színtere kibővül a napilapokkal is. Sikere hamarosan mégis egyértelművé válik: példányszámban a Tisza-féle Új Idők még úgy is alatta marad a Nyugatnak, hogy Herczeg Ferencéket Tiszáék állami támogatásokhoz juttatják.    

A kezdeti kb. 500-as példányszám a 4 ezernél tetőzik az első vh. végére, az átlag másfél-két ezer körüli. Ám nyereségessé még az igen gyorsan népszerűvé váló Nyugat Könyvkiadót sem sikerült tenni, nem hogy a lapot. A szerény előfizetői tábor mellett tkp. a mecénások tartották el: ifj. Chorin Ferenc, a Magyar Gyáriparosok Szövetsége (nem véletlen: Fenyő Miksa személyében szerkesztőtársuk ott ült a GYOSZ vezetőségében), és persze Hatvany Lajos, a külföldön már befutott (német nyelvű) író. Ezt egészítette ki (egyre emelkedő mértékben) a hirdetések bevétele. Mert ne gondoljuk ám, hogy csak saját könyvkiadójukat reklámozták: valóban korszerű módon, elsősorban a női fogyasztókat szólították meg hirdetéseik, leggyakrabban divat- és kozmetikai árukkal, „önreklámjaik” és egyéb könyv-, újsághirdetések csak ezután következtek. Az országban elsőként foglalkoztak a reklámnyelvvel, 1931-ben egy ankétjuk témája volt a reklámszöveg, mint új irodalmi műfaj.  

Redaktor vs. főpincér
Osvát a magyar sajtó- és irodalomtörténet legtekintélyesebb irodalmi és kritikai lapját hozta össze, mégis a New York palota főpincére lehetett a kor első számú műítésze: tehetségük szerint rangsorolta az írókat, és aszerint hitelezett nekik. Hogy Reisz Gyula még Osvátnál is élesebb szemű volt, onnan sejthető, hogy míg a kávéház nem ment csődbe, addig a Nyugat redakciója nem egy alkalommal nyúlt mellé a tehetségek felfedezésekor (a lapban nem kevés, ma már az irodalomtörténetnek is vajmi keveset mondó név és mű szerepel.) Persze Osvát nem mindig bánta a mellényúlásokat: a kezdő költőnőknél kárpótolta magát... De kollégái sem örültek a folyamatos „utánpótlásnak”. Ady erről - a tőle nem idegen szerénytelenséggel - így nyilatkozott: „lehetetlen, még a természettudományok törvényeinek szemszögéből is, hogy egy nálam jobb és igazabb költő jelentkezzen az elkövetkező harminc vagy negyven évben.”  

Osvátot stílus-pedantériával vádolták szerkesztőtársai is, szerzői rettegték (Füst Milán ír erről), Móricz szerint egyszerűen nem lehetett vele vitatkozni. A keménykezű szerkesztők végzete Osvát után elérte Babitsot is: irodalmi apagyilkosnak nevezték a fiatalok, „epigongyárost” láttak benne (bár ezzel még nem lehetett GYOSZ-tag…) A legnagyobbak közülük külön utakat is kerestek (Ignotus, Illyés), Németh László pedig egyszemélyes lapot alapított (Tanú). Ahol túl sok az öntörvényű ember, ott bármit előidézhet egy koccanás: Hatvany Lajos a támogatásért cserébe több beleszólást kért a szerkesztésbe, de Osvát nem engedett – kardpárbaj lett a vége, mindkét fél sebesülésével. De a botrány legalább jelentékeny példányszám-növekedést is hozott. Kölcsönös engedményekkel zárult a viszály, ám Osvát azután is szerkesztő maradt, hogy ideiglenesen kikerült az impresszumból.

Több mint két évtizedig az a kávéházi asztal volt a legtekintélyesebb (nem is csak irodalmi) lap „szerkesztősége”, ahol ő kávézott. Amikor lánya belehalt régóta tartó súlyos betegségébe, a szépséggel folyvást telhetetlen „irodalmi pápa” vele ment: szíven lőtte magát. (Remek aforizmákat hagyott hátra, most mégis egy elszólását idézem. Egyszer így jellemzett valakit: „konzervatív, mint minden intelligens ember, és liberális, mint minden becsületes ember.”) Ezután került a kormánykerék mellé az addigi mindenes, Gellért Oszkár, aki azzal is dicsekedhet, hogy neki közölte a legtöbb versét a lap.

Móricz és Babits ezt követő három éves együttműködése alatt - az élcek szerint - felváltva volt a Nyugat néplap illetve filológiai közlöny. Babits halála (1941) után nem kaptak engedélyt a folytatásra, csak új címen - ennek kálváriáját Illyés írta meg -, a hivatalnokok saját címötleteiket is ajánlgatták, pl. hogy legyenek Pásztorsíp, végül megszületett a Nyugat örököse, a Magyar Csillag.

A lap irodalmi szereplővé is vált, legalább három regény fest róla hű korrajzot (Kaffka Margit: Állomások, Oláh Gábor: Szegény magyarok, Harsányi Kálmán: Kristálynéző).   

Isten balján
Ignotus Pál példaértékűen szabadelvű szerkesztői gyakorlata („csinálj azt, amit akarsz, ha meg tudod csinálni”) mutathatja meg leginkább, milyenek voltak ők mind: mindenekelőtt professzionalisták (leszámítva az Osvátnál idézett emberi gyengeségeket…) Egykori vagy mai fogalmakkal egyaránt nehéz beskatulyázni őket. Mint irodalmi lap: mindenekelőtt l’art pour l’artisták voltak. Egyszerre liberálisak és konzervatívak, pacifisták, nemzetiek és balosok, érzékenyek és meg nem alkuvók, egy szóval: ellenzékiek (lásd Babits keretes írását). A kritikus-esszéista Schöpflinnel így tréfáltak az élclapok: „Aladár, a konzervatív haladár.” Ilyen széles spektrumú szerzőgárda talán csak 1989 előtt volt nálunk, amikor Csurka és Konrád még megfért egy asztalnál: Lukács Györgytől Szabó Dezsőig sokan írtak a lapba. Akkor is pacifisták maradtak, amikor még a Népszava is beállt a militáns hangadók közé. Fura, kaleidoszkópszerű kor volt ez, így állhatott fel az a rejtői jelenet is, hogy mikor Hatvany nyomdászoknak tartott előadást - a végén a munkásosztály megtapsolt egy zsidó bárót… 

„Baloldalon állunk ma is, az Isten balján, mint Ady állt; s még ahol konzervativok vagyunk és megóvni akarunk valamit: ott is azt akarjuk megóvni, amit még az Isten is rombolni segít ma. (…) ha csak szép verseket akartunk - mint Ady mondta, «gyönyörûket írni»: az is több volt mint egyszerûen csak szép vers, az is tüntetés volt és tiltakozás, az egész akkori magyar glóbus ellen, mely nem ismert verset a cigány nótáján túl. (…) Az elsõ nyugatos nem Ady és nem is Ignotus; még csak nem is Kazinczy vagy Széchenyi, hanem maga Szent István volt”
Olyanok ők, akik „reakciósaknak volnának mondhatók: mert hisznek ideálokban, rendben, törvényekben, s nem alkusznak meg a létezõ zilált és fölbomlott állapottal: az irodalmi formák és esztétikai elvek fölbomlásával éppoly kevéssé, mint a társadalmi igazságtalanságokkal és gazságokkal.”
(Babits Mihály: A Nyugat régen és most, 1932) 

S ha már zsidóság: Adyról írja Krúdy, „gőgbe, lenézésbe, néha némi antiszemitizmusba burkolódzott csinoskás királyfi”. Ez sokkal bonyolultabb persze: nevezte ő a zsidóságot az ország kovászának is, sőt antiveronálnak: ellenméregnek „sötét keletiségünk ellen.”    

Többször jelent meg a lap üres hasábokkal: mikor pl. bírálták Szabó Dezsőt vagy Szekfűt, vagy éppen szocdem politikusok szabadon engedését követelték. De erőszakosabb beavatkozásokkal is szembe kellet nézniük, pl. Babits háborúellenes Fortissimoja miatt elkobozták a lapot (1917/5.), mert - szólt az indoklás - a versben ’hatástalan az ima’ egy olyan Istenhez, aki ’horkol’. Babits alanyi költő létére többet huzakodott a rendészeti erőkkel mint egy Budaházy: kétszer teszik ki tanári állásából ilyen esetek miatt és (épp a fenti ügyben) évekig rapportra kellett járnia a rendőrségre, majd csak Fenyő veteti le befolyásos barátaival a szégyenlistáról.  1919-ben fél évig meg sem jelenhetett a Nyugat, végül román cenzori engedéllyel mégis…   

Ellenzékiség és/vagy baloldaliság?
A már említett Holnap antológia szerkesztője, Antal Sándor a Vörös Újság munkatársa lett egy évtizeddel később. De a Nyugatosokból is sokan megégetik magukat a Kommünnel: kizárólag Karinthy és Fenyő maradt távol egyértelműen. Még a szelíd Osvát is elvállalt egy ’vörös íróasztalt’, Krúdy is beült egy utcanév-átkeresztelő bizottságba, Babits ekkor kap egyetemi katedrát, Móricz egy földreform-terven dolgozik vidéken. Az írói direktórium zöme Nyugatos munkatárs… Nem voltak egyedül: a zenei direktórium tagjai: Bartók, Kodály, Dohnányi. De az is jellemző, hogy Lukács György csak azután száll be a buliba, hogy Németországban meghiúsult írói karrierje, így inkább „hazajött”. Ahogy az is árulkodó, ki mennyire volt „baloldali” (vagy inkább: szociálisan érzékeny), mert amíg Babits versbe öntötte (1912) május huszonharmadikát Rákospalotán, addig Balázs Béla meg sem emlékezik naplójában a véres munkástüntetésről.

Aztán jönnek az elhatárolódások a Tanácsköztársaságtól. Babits, az elefántcsont-torony költője még a toloncházat is megjárta (és elveszti nyugdíjjogosultságát), de írásaiban elhatárolódik az ellenforradalomtól is, esszékben tudatosítja a kétfrontos elvi küzdelmet, ami a lapra vár. Eközben a kurzuslapokban megtorlást, a Nyugatosok fejét követelik. Jelzőik: a Nyugat internacionalista, pornográf, „cryptoszocialista”. Visszatérnek a Tisza István-i hangok több évvel korábbról, miszerint „a Nyugat paraziták a magyar kultúra pálmafáján.” (Tisza amúgy Rusticus néven írta cikkeit, a legtöbbet talán Rippl-Rónait támadva. Az az igazság, hogy álneve tökéletesen jellemezte ’esztétikai horizontját’.) 

Egy Lukács-tanítvány szemével:
„A hagyományos erkölcs revíziója tekintetében [Kosztolányi] járja végig legkövetkezetesebben a magyar dekadens értelmiség erkölcsi nihilizmusának útját. …a proletárerkölcs tartalmától való visszariadás megerősítette a burzsoáziához, a polgári erkölcshöz fűződő kötelékeket. Ez kifejeződött a régi elvont polgári normák csontvázáshoz való görcsös ragaszkodásban, … Kosztolányi[t … jellemgyengesége,]  gyengeségérzete sodorta a l’art pour l’art felé… Kosztolányi kétségtelenül gyűlölte a polgári társadalmat. … Itt csak a proletariátus irányában lehetett volna kiutat találni. S éppen ezen az úton torpan meg Kosztolányi.”
(Heller Ágnes: Az erkölcsi normák felbomlása Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában Kossuth Kiadó, 1957) 

Mint a sarokban foszló pókhálót, széttéphetjük ugyan legendáikat, talán mégis ezek a legméltóbb sírhelyek számukra. Akik bírják a szellemidézést, azoknak ajánljuk az Örkény Színház előadását (a magát Nyugat-örökösnek valló Holmi folyóirat szerkesztői és Mácsai Pál értő és érzékeny rendezésében), online búvároknak pedig a nyugat.oszk.hu oldalt. De ne temessük mindannyiójukat: utolsó, még köztünk élő képviselői a (sokadik) Nyugat-nemzedéknek: Rába György és Takáts Gyula. Mindketten túl a nyolcvanadik életéven és a harmincadik köteten…

Végezetül: bár a Szerk. némi frivol hangnemet kért a cikkbe, jelen sorok írója most megvallja, rajongva és földig hajolva tiszteleg Kosztolányi, Karinthy és más, itt megidézett írónagyságok zsenije előtt. De hogy méltóbb legyen a búcsú, beszéljen (a harmadik generációs nyugatos) Weöres Sándor szonettje (Hála áldozat): „Szememnek Ady nyitott új mezőt, / Babits tanított ízére a dalnak, / és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak / ezt-azt kívánó kordivat előtt.”  

megjelent itt: Reakció 2008/3.

Vál. irod.:
-Holmi 2008/1.
-Fenyő Mario, D., A Nyugat hőskora és háttere Csokonai, 2001
-Borbély Sándor, A Nyugat tájain tanulmányok és műelemzések Pannonica, 2001
-A Nyugat-jelenség, 1908-1998 Szerk. Szabó B. István, Anonymus 1998
-Fráter Zoltán, Osvát Ernő élete és halála Magvető, 1987
-Krúdy Gyula: Ady Endre éjszakái