Mint a lelkesült álpróféták a Monthy Python-jelenetben: rongyos, zsákos emberek, itt most egy középkorú- ill. vénasszony: csak kárál, be nem áll a szája, a fröcsögő nyálcseppek végén még ott inog egy szó... aztán észrevétlen elcsöppen az is, mert nyomában érkezik a következő mondatkonvoj: torlódnak a fejében és a szájában, szeme mindeközben menekülőutat keres: közönséget, nem érdekli, hallgatod-e: ha már egyszer - szánalomból - felvetted vele a szemkontatktust, onnantól rabja vagy, szánalmasságának vonósugaraival magához láncol, érzed is a szorultság bilincsének vashidegét a bőrödön, csontujjai a hajadba túrnak: nem, csak a légáram az, de annyira rémisztő jelenség: csak most kezdesz egyáltalán arra is odafigyelni, miről beszél, pusmog, mondatait egymásba férceli: sisteregnek a szavai, mint a forró platnira esett oljacseppek, szertegurulnak, pörögnek, táncolnak, mások már téged is kikerülnek, mintha a mammó büdös, loncsos kutyája lennél  a kabátja alatt: mert már ott érzed magad, beléptél a bűvös körébe, mikor onnan kilépett az előző áldozat, emlékszel még mennyire sajnáltad azt a férfit, akire először lecsapott a boszorkány,  mulattál rajta, az csak hümmögött először, próbált kitérni, de a mágneses delej mindig visszafordította a nyanya felé, a súlyos, szinte kérdőre vonó tekintet még kanyarban is üldözte az elfordult áldozat szemét, így csak a fény görbül az űrben: meg a szánalommal teli tekintet, először mulattál az eggyel korábbi rabon, most te vagy a helyében, most rajtad mulatnak mások, köztük a következő alany is, de ez most korai vígasz, el kell viselni a barlangszájú szólidérceit, még te állsz ott, és bizony a szánalom csörgő-bongó aprópénzével nem fizeted ki, neki az nem elég, csak ha már te is azzá váltál: szánalmassá: aprópénzzé, mindened kell neki, el akarja beléd ültetni zápult agyának magoncait, egyszerre beszél gyógyteákról és a politikáról, lögyböl is egy flakonnal az előbbiből, utóbbiak meg a szájában forognak mint a mosógép dobjában a szennyes, zakatol, mint malom a pokolban, védekeznél, hiába - ám egyszer csak elfordul, jóllakott veled, vagy csak megunt, könnyű préda voltál talán, megindul a moziterem felé, be nem áll a szája most sem, már mindenkihez beszél egyszerre: vagy senkihez sem,  a falitükör előtt elhaladva még magának is köszön egyszer, aztán bevonul cókmókjaival a moziterembe és elcsendesedik.