Csak mert q....a lusta vagyok recit, kritikát írni.
ehhez az oldalhoz kapcsolódom:
2007_olvasmanyai

...

*

Ulickaja, Ljudmila: Életművésznők
„Az operáció végi nagyon fájdalmas volt, de Zsenya tűrte, csak nyögdécselt. Végtelenül hosszú ideig tartott, és Zsenya egyetlen dologra gondolt: hogyan fogják majd kivinni a tavasszal az erkélyre, és milyen gyönyörűséges lesz az a pillanat, amikor átveti magát az erkélykorláton. /…/ Egy hónap múlva kivitték Zsenyát a kórteremből a folyosóra /…./ Legelőször két fiút pillantott meg …, verekedtek: az egyiknek nem volt lába, ült a tolókocsijában , és hosszú karjával ügyesen csépelte a másikat, akinek könyöktől hiányzott a bal karja és térdtől a jobb lába, és szilárdan támaszkodott két mankójára." (Életművészet)

”A novellagyűjteménynek álcázott regény szerkezetéből adódóan megengedné a lassú, novelláról novellára haladó, ízlelgető olvasást, de az ellenállhatatlan írásmód arra késztet, hogy az olvasó egyhuzamban elolvassa. Lendületes, női érzékenységgel megírt műről van szó, az írónő jól ismeri, és szeretettel formázza meg hősnőit. /…/ Az elbeszélések valójában egy igazi regény fejezetei. Ulickaja úgy állít össze egy novellagyűjteményt, hogy az egymással látszólag semmilyen kapcsolatban nem álló történetek ravaszul Zsenya élettörténetét adják ki. Szigorú időrendben követik egymást az életművésznőkkel történt találkozások krónikái, Zsenya egyre idősebb és érettebb.” (kontextus.hu, Takács Nóra)

"Zsenya meghallgatja és leleplezi ... a hazugságokat, ám ahhoz, hogy saját életével is szembenézzen egyszer, ahhoz egy autóbalesetben kis híján meg kell halnia."(Líra és Lant) (Van még: litera.hu és Lobo a Szonyecskáról)

*

Orhan Pamuk: Az új élet

„… lapoztam egyet, és éreztem, az egész életem megváltozik attól, hogy elolvasom a szemem elé táruló szavakat …

…Az Angyalt, akit keresek, a könyvben fedeztem fel. A könyvből úgy tűnt, hogy az Angyal, valaki másnak, a könyv egy másik látogatójának az ideája, de én azonosultam vele. Tudom, hogy abban a pillanatban, amikor meglátom, megértem majd az élet összes titkát. Érzem a jelenlétét az autóbuszokban és mindenhol máshol, ahol valamilyen baleset történt. Minden úgy van, ahogy Mehmet mesélte nekem. Bárhová megy Mehmet, a halál mindenhova követi őt; tudod, talán azért, mert magában hordja a könyvet.

…azzal, hogy könyvmollyá váltam, szerényebb is lettem. Szerettem könyveket olvasni, de nem szerettem beszélgetni róluk másokkal … Az olvasás persze vágyat ébresztett bennem a beszélgetésre, ám ezt a beszélgetést a könyvek folytatták egymással a fejemben. Észrevettem, hogy a könyvek, melyeket valósággal faltam akkoriban, néha sugdolóznak egymás között; a fejem így aztán afféle zenekari árokká vált, melyben a hangszerek egymás hangjára rezonáltak, és rájöttem, ennek a fejemet betöltő muzsikának köszönhetően képes vagyok elvilesni az életemet."

Linkek: hírtükör , ÉS: Bényei Tamás (jól lehúzza), gothic.hu, terasz.hu: Onagy Zoltán

Levendel Júlia: Hát amint fölállok... Költészetregény
„Milyen könnyen – bár láthatatlanul persze – odaállok a  nemrég még fogoly (szinte felfoghatatlanul sebesen az egyik és a másik hatalom foglya) Örkény mögé, mert az ő szemeivel nézem a szárnyaszegett Lánchidat, azt nézem, amit a valóságban nem láthattam, hiszem tízhónapos sem voltam, amikor felrobbantották, néhány nappal később pedig lepedőbe bugyoláltak, és apám a nyakában vitt a már felszabadult Szegedre; amikor onnan – némiképp megint menekülve – Pestre költöztünk, az újraépült híd régen megvolt; és mégis: azt látom, amit Örkény látott, nem fotók nyomán képzelődöm.
…
Ez volna a költészet? Maximális indulat, sőt szenvedély – maximálisan gondozva? Lehet. És mégis elcsodálkozom, meg olykor elborzadok a saját tárgyilagosságomtól; aztán mégis kérdezem, nem akarom már, de azért csak kérdezem, bután, feleslegesen, megválaszolhatatlanul: vajon minden író így nézi, figyeli a világ dolgait? Az embereket is? Akiket szeret? A könyörtelenség – jó, csak a tárgyilagosság – valamilyen fokú jelenléte szükségszerű? Feltétel vagy következmény?”

*

Saul Bellow: Ravelstein
“…Ravelstein öltözködik, mert menni készülünk valahová, én pedig fel alá járkálok a nyomában, mert hallani akarom, amit mond. Dől a zene a hifijéből – kopár, kopasz fejének sok síkfelülete megy előttem az előszobában, a nappaliból a hatalmas hálószobája felé. Megáll a nagy állótükör előtt – falra szerelt tükrök itt nincsenek –, felcsatolja nehéz, arany mandzsettagombját, begombolja Jermyn Street-i Kasszer & Fasszer-féle csíkos ingjét – az American Trustworthy tisztítóból selyempapírral kitömve szállítják házhoz az ingeit. Miután felhajtotta a keményítőtől recsegő inggallérját, megcsomózza a nyakkendőjét. Csodás bogot köt. Hosszú, rosszul koordinált, a dekadencia határát súroló ujjaival leírja a kettős kört. Ravelstein nagy csomót szeret kötni – végtére is nagy ember. Aztán leül a gyönyörűen megmunkált gyapjú ágytakaróra, és felveszi a sárgásbarna Poulsen and Skone csizmáját. A bal lába több számmal kisebb, mint a jobb, de nem biceg. Persze füstöl, állandóan füstöl, és félrehajtja a fejét a füst elől, amíg megköti a csomót. A zenekar és az énekesek Az olasz nő Algírban-t adják elő. Ez az öltözködési zene, kellék- és hangulatzene, de Ravelstein hozzáállása nietzschei, vagyis kedvez a komédiának és a zenepavilonnak. Inkább Bizet és Carmen, mint Wagner és a Ring. Imádja maximumra tekerni a készülék hangerejét. A telefon csöng, majd bekapcsol az üzenetrögzítő. Fölveszi az ötezer dolláros olasz gyapjúselyem öltönyét. Ujjai begyével lehúzza a zakóujját és kifényesíti a feje búbját. És biztosan élvezi, hogy annyi hangszer ad szerenádot, annyi muzsikus áll készenlétben. A vasfüggöny mögötti országok CD-társaságaival is levelezésben áll. Vannak segítői, akik elmennek a vámhivatalba, hogy kifizessék a vámot.
-Mit szólsz ehhez a hangfelvételhez, Öcsi? – kérdi. – Eredeti tizenhetedik századi hangszereken játszanak.
Belevész a fenséges zenébe, abba a zenébe, amelyben feloldódnak és érzések formájában tükröződnek vissza az eszmék. Viszi őket magával az utcára. Korai hó ül meg a bokrokon, ugyanazokon a bokrokon, amelyeken rengeteg papagáj tanyázott – azok, amelyek kiszöktek a kalickákból, és most a hátsó sikátorokban építenek magunknak hosszú harisnyafészket. Csipegetik a piros bogyókat. Ravelstein boldogan és elképedten nevet rám, csak mutogat, mert a nagy madárcsicsergésben nem hallani a hangját.
Az ilyen embert, mint Ravelstein, nehéz átengedni a halálnak.” (utolsó bekezdések)

Mesterházy András: Lamber
"Azt hallottam nemrég, hogy átrendezik a környéket, lebontják a Moszkvát.
Örülök neki. Mert ha eltűnik, akkor megmarad enkünk. És bennünk úgy fog élni, ahogy mi emlékezünk rá.
Mert ha azt hiszed, hogy a világ kint vanm, és nem itt bent, akkor hülye vagy. Komolyan megérdemled, hogy autót vegyél részletre." (Vatai, a DJ)
...
"-Hagyd meg nekem, azt, aki voltál, ahogy én emlékszem rád. És ne azt, aki most vagy. Azt a napi egy percet, mikor rád gondolok, hogy milyen sokat jelentettél nekem régen... Mert... mert te voltál ez utolsó álom.
Elhallgatott.
-Ezt szépen mondtad - mondta fanyarul a lány. Majd írd meg." (Az utolsó álom)

Shimazaki, Aki: Tsubaki (kamélia)
"Azon a napon, amikor Nagaszakira dobták a bombát, hajnali ötkor ébredtem. Anyám akkor is a belvárosban, az unokanővérnél. Apám aludt. Felbontottam a gyógyszerét tartalmazó utolsó három kis tasakot, és belekevertem a ciánkálit. Aztán elindultam otthonról. Fogalmam sem volt, hová, merre menjek. Elindultam hát észak felé. Semmit sem vittem magammal, még ennivalót sem, vizet sem.

Úgy délidőben lehetett - nem volt óra nálam - egy kis falucskán haladtam át amikor valaki felkiáltott mögöttem: "Nézzék! Ott!" Arra gondoltam, hogy bizonyára rám mutat, most le fognak tartóztatni. A hang felé fordultam, De tévedtem, senki sem követett. Az emberek dél irányába mutattak. Hatalmas, gomba alakú felhő magasodott az ég felé. Mi lehet? Senki sem tudott semmit. Aztán valaki azt mondta, bizonyára egy újabb bombát dobtak le az amerikaiak, ezúttal Nagaszakira."

*

Coelho, Paulo: Az ördög és Prym kisasszony
"- Mident tudok, atyám. Halálra akart ítélni egy ártatlan asszonyt, aki nem tudja megvéldeni magát. Átkozott legyen, atyám, és átkozott legyen a föld is, és össze lakója.
- Átkozott legyek - helyeselt a pap. - Több mint húsz évig próbáltam megáldani ezt a földet, de senki nem hallgatta meg a szavamat. Húsz évig próbáltam belopni a jót az emberek szívébe, míg végre megértettem, hogy Isten arra teremtett, hogy a bal keze legyek, és megmutassam nekik mindazt a rosszat, amire képesek. Talán ettől majd észbe kapnak, és megtérnek." (187.o.)