Szép megemlékezés egy fociszerető spanyoltól egy nagy magyar íróról.
Javier Marías spanyol író novelláskötetének (Európa, 2008) A bizonytalan időben c. írásában felbukkan egy Szentkuthy nevű magyar válogatott focista, épp egy diszkóban (!) forgatja meg sorban a lányokat. Azaz Kentucky, mert így ejtik arrafelé ezt a furcsa nevet. Sőt, becenevén: Sültcsirke.

Már a címlapon is ez szerepel: "Szentkuthy cipőtalpával néhány centit előretolta a labdát, és amikor az átért a gólvonalon, ismét megállította."

Egy Szentkuthy Miklóshoz (1908-1988) illő dendy tűnik elő a diszkógömb fényében az olvasó szeme előtt, aki már gólok tucatjait lőtte csak ebben az idényben, és a gól nem más számára, mint... nővel lenni: rohamozni, és üvölteni a végén. És egyik előtt (sem utána) nem szereti a hajcihőt: csak azért tanulja meg a világnyelveket, mert a nők azt szeretik, azt igénylik, hogy beszélgessenek velük előtte, meg persze utána... - így Kentucky. "Minden gól után egy új nő, így ünneplem meg őket." A kimerítő tánc másnapján is lő három gólt. És egyszer csodát művel, megmutatja a láthatlan falat a gólvonalon - lásd az idézetet fent.

Lefut és kicselez minden hátvédet és a kapust, majd megáll a kapuban - az idő is megtorpan mögötte. Lába a labdán, és a labda alatt a gólvonal. Bevárja a nyomában lihegő játékoskat. Aztán beteszi a labdát a kapuba egy negyed talpnyi gördítéssel, és visszahúzza. A stadionban robban a csönd.

Aztán visszaesik, kis klubbokban játszik, és 33 évesen épp csak pár kis nekrológ jelenik meg róla. Mellbe lötte a neje, a fiatal lány, akit a narrátornak is bemutat egy meccs alatt. A női kéz ujjai éppúgy játszottak a pisztoly ravaszával, mint Kentucky lába a kapuban.

* 

Persze vannak előzményei aranylábúink irodalmi kánonba kerülésének (és fordítva): a brazil Chico Buarque Budapestjében afféle Orlandóként bújik különböző szerepekbe - többek közt egy Kocsis Ferenc nevű költőébe.

Megnyugtatásul közlöm, itt, ennyitől még a súlyos focimániás olvasóknak sem ugrana be a két aranylábú: Kocsis Sándor és Pukás Ferenc, de aztán - a kötet vége felé járunk már - rendesen rápörög Buarque a magyar focira: Bozsik sugárútról fantáziál, és egy rendőrtisztet Grosicsról nevez el. Ezt már persze nagyon nem érti a recenzens sem, de ez van. Ja, és egy szereplője Fecskét szív. Szóval a kolorlokál rendben.

Hát eddig jutottam egy ültő helyemben a filológiai kurkászásban. Bizonyára hagytam még velőt a csontban a jövendő nemzedékeknek is...