Mario Vargas Llosa: Izrael, Palesztina Béke vagy szent háború
a szerző és Morgana Vargas Llosa fényképeivel
ford. Benyhe János, Európa, 2007

„Igaza van Ámosz Oznak:
nem az irodalom szürrealista Izraelben,
hanem a politika.”

A neves író 2005 őszén két hétre utazott Izraelbe/Palesztinába, hogy megértse, miért vonul ki éppen az a Saron Gázából, aki máskülönben felelős a második intifáda kirobbanásáért is? A kérdés aktualitása a ma olvasójának, a térség sűrű történelme miatt, már szinte a régmúltba vész, mégis érdemes átlapozni a kis kötetet, amely hiteles szondája az ezredvégi állapotoknak a szentföldről.

Előszavában az író kineveti azokat, akik zsigerből leantiszemitáznak mindenkit, aki csak bírálni meri Izraelt, Vargas Llosa ugyanakkor pártolja is a zsidó államot, és védelmére kel mindazokkal szemben, akik eltörölnék a térképről – de egyetért a jogos kritikákkal. Vagyis röviden, korrektnek nevezhető a hozzáállása (még valamit elárul az író a könyv közepe felé, bár ez inkább csak afféle celeb-hír: lánya vőlegénye, aki kalauzolja is őket, szintén zsidó).

A könyv alapanyaga az a több tucat cikk, amiket különböző világ- (El País, Le Monde) és dél-amerikai lapoknak írt az itt eltöltött két hét során. Látogatása felfogható egyfajta diogenészi „Igaz embert keresek”-útnak is, a „világ Achilles-sarkán”. Nos, nem sikerül elég "igaz embert" megszámolnia… Nevek nélkül, de nekik ajánlja a kötetet.

Vargas Llosa nem csak kameráján használja a zoom-ot: politikai elemzésből hirtelen vált akár egy utcakép, akár egy szenvedő család bemutatására. Demagógia-mentesen mutatja be az öngyilkos merényletek áldozatait. (Ennél nagyobb gyomros csak a Mennyország most c. film lehet.) Idéz pl. egy robbantást túlélt zsidó zenészt, aki nem visszaütne: aki szerint mindent el kell követni a békéért, akár a fél Jeruzsálemet is vissza kell adni. „-Tudom, hogy sok igazságtalanságot követtek el a palesztin nép ellen”- mondja a kivételesen józan gondolkodású fiatalember, még egy merénylet túlélőjeként is.

A föld, ahol járhatatlanok a középutak?

Megmutatja a repedéseket a Saron-falon (ő nevezi így – bár megtudjuk azt is, S. „csak” beleegyezett), a repedéseket a szó minden értelmében… a rést, ahol átszökdösnek a kényszerből illegális munkát vállalók és a békétlenségeket egyazon oldalon. A 650 km-es fal minden egyes betontömbje sokkal csúnyább seb, mint akár a trianoni sorompó a kettévágott magyar településekkel. Vargas Llosa nem mondja ki, de nyilvánvalóvá teszi az olvasó számára: kollektív büntetés a Fal. Ahol az átkelés „órákig tartó kafkai kaland” egy nem-palesztinnak is.

Amikor beszámol a gettók világáról, az arab és a zsidó telepesek közt látottakról (pl. hogy betelepített zsidók gyerekei verik a helyi arab iskolásokat), izraeli barátai szerint (s ez a legenyhébb válasz lesz) mindez csak az ő regényírói fantáziájának a terméke… Mások szerint viszont: „a vallásom teljes kiforgatása, amit a telepesek tesznek”.

Egy földterület, ahol már nem teremhet meg az igazság?

Vargas Llosa itt egy ide, a „frontvonalba” települt korrekt újságíró (eng magy), Amira Hass könyvét ajánlja (Drinking the Sea at Gaza). De Vargas Llosa is leírja (kevesen teszik meg): a gettóként funkcionáló menekülttáborokban elzárt palesztinokból kb. egymillióan izraeli állampolgárok. Abszurd, felsőfokon.

Virtuálisan két világ sűrűsödött – de korántsem ötvöződött – itt egybe 1948 után, az államalapítással párhuzamos kitelepítések és etnikai tisztogatások miatt más itt az idő folyása. (A genocídiumot izraeli történészek is megírták: lásd B. Morris, I. Pappe írásait.)

A föld itt egy óriási régészeti palimpszeszt: az újépítésű zsidó települések alatt arab falvak nyomai – legalábbis a helyrajzi és a régészeti térképeken. És persze sokak emlékezetében: már a negyedik nemzedék nő fel a zsúfolt gettókban, de a gyerekek a rég nem létező falujukat nevezik meg, ha kérdezik, hová valósiak...

Mario Vargas Llosa: Izrael, Palesztina Béke vagy szent háború
a szerző és Morgana Vargas Llosa fényképeivel
ford. Benyhe János, Európa, 2007

„Igaza van Ámosz Oznak:
nem az irodalom szürrealista Izraelben,
hanem a politika.”

A neves író 2005 őszén két hétre utazott Izraelbe/Palesztinába, hogy megértse, miért vonul ki éppen az a Saron Gázából, aki máskülönben felelős a második intifáda kirobbanásáért is? A kérdés aktualitása a ma olvasójának, a térség sűrű történelme miatt, már szinte a régmúltba vész, mégis érdemes átlapozni a kis kötetet, amely hiteles szondája az ezredvégi állapotoknak a szentföldről.

Előszavában az író kineveti azokat, akik zsigerből leantiszemitáznak mindenkit, aki csak bírálni meri Izraelt, Vargas Llosa ugyanakkor pártolja is a zsidó államot, és védelmére kel mindazokkal szemben, akik eltörölnék a térképről – de egyetért a jogos kritikákkal. Vagyis röviden, korrektnek nevezhető a hozzáállása (még valamit elárul az író a könyv közepe felé, bár ez inkább csak afféle celeb-hír: lánya vőlegénye, aki kalauzolja is őket, szintén zsidó).

A könyv alapanyaga az a több tucat cikk, amiket különböző világ- (El País, Le Monde) és dél-amerikai lapoknak írt az itt eltöltött két hét során. Látogatása felfogható egyfajta diogenészi „Igaz embert keresek”-útnak is, a „világ Achilles-sarkán”. Nos, nem sikerül elég "igaz embert" megszámolnia… Nevek nélkül, de nekik ajánlja a kötetet.

Vargas Llosa nem csak kameráján használja a zoom-ot: politikai elemzésből hirtelen vált akár egy utcakép, akár egy szenvedő család bemutatására. Demagógia-mentesen mutatja be az öngyilkos merényletek áldozatait. (Ennél nagyobb gyomros csak a Mennyország most c. film lehet.) Idéz pl. egy robbantást túlélt zsidó zenészt, aki nem visszaütne: aki szerint mindent el kell követni a békéért, akár a fél Jeruzsálemet is vissza kell adni. „-Tudom, hogy sok igazságtalanságot követtek el a palesztin nép ellen”- mondja a kivételesen józan gondolkodású fiatalember, még egy merénylet túlélőjeként is.

A föld, ahol járhatatlanok a középutak?

Megmutatja a repedéseket a Saron-falon (ő nevezi így – bár megtudjuk azt is, S. „csak” beleegyezett), a repedéseket a szó minden értelmében… a rést, ahol átszökdösnek a kényszerből illegális munkát vállalók és a békétlenségeket egyazon oldalon. A 650 km-es fal minden egyes betontömbje sokkal csúnyább seb, mint akár a trianoni sorompó a kettévágott magyar településekkel. Vargas Llosa nem mondja ki, de nyilvánvalóvá teszi az olvasó számára: kollektív büntetés a Fal. Ahol az átkelés „órákig tartó kafkai kaland” egy nem-palesztinnak is.

Amikor beszámol a gettók világáról, az arab és a zsidó telepesek közt látottakról (pl. hogy betelepített zsidók gyerekei verik a helyi arab iskolásokat), izraeli barátai szerint (s ez a legenyhébb válasz lesz) mindez csak az ő regényírói fantáziájának a terméke… Mások szerint viszont: „a vallásom teljes kiforgatása, amit a telepesek tesznek”.

Egy földterület, ahol már nem teremhet meg az igazság?

Vargas Llosa itt egy ide, a „frontvonalba” települt korrekt újságíró (eng magy), Amira Hass könyvét ajánlja (Drinking the Sea at Gaza). De Vargas Llosa is leírja (kevesen teszik meg): a gettóként funkcionáló menekülttáborokban elzárt palesztinokból kb. egymillióan izraeli állampolgárok. Abszurd, felsőfokon.

Virtuálisan két világ sűrűsödött – de korántsem ötvöződött – itt egybe 1948 után, az államalapítással párhuzamos kitelepítések és etnikai tisztogatások miatt más itt az idő folyása. (A genocídiumot izraeli történészek is megírták: ld. B. Morris, I. Pappe írásait.)

A föld itt egy óriási régészeti palimpszeszt: az újépítésű zsidó települések alatt arab falvak nyomai – legalábbis a helyrajzi és a régészeti térképeken. És persze sokak emlékezetében: már a negyedik nemzedék nő fel a zsúfolt gettókban, de a gyerekek a rég nem létező falujukat nevezik meg, ha kérdezik, hová valósiak...

Egyes terroristák a nemi szervüket tűzbiztos anyaggal burkolják merénylet előtt – ez mutatja, mennyire erősen befolyásolja őket a fundamentalista ígéret a szüzekről a reájuk váró paradicsomban (akiknek ráadásul "újra meg újra visszanő a szűzhártyájuk"…) De a többség racionális okokból adja erre a fejét: pl. mert a halála megélhetést jelent a hátrahagyott családtagoknak…

A gázai kiürítés ügyében érdekes szín-jelképrendszert figyelt meg: a kivonulást támogatók kék, a telepesekkel szimpatizálók narancsszínű szalagot kötöttek autóikra. És míg a statisztikák szerint a kivonuláspártiak voltak többen, az író kékből látott többet…

„Olyan fojtogatóan ülte meg a légkört a tehetetlen keserűség és a gyűlölet, hogy alig kaptam levegőt.” A gyógyír persze nincs az írónál, de leszögezi: 2000-ben, a teljes diaszpóra visszatérési jogának követelésével „esztelenül” éppen Arafat szabotálta el a békefolyamatot. Saronnal pedig a mindent fekete-fehéren látó, színvak politikai korszak kezdődött el... (Akinél már csak Netanjahut tartja veszélyesebbnek.)

A kötet végén Izrael aktuális (2005-ös) belpolitikai fejleményein töpreng, efelett elszállt az idő – de a helyszíni riportokban feltáruló problémák aktuálisak. Átmegy kissé ’Lovasistvánba’ is :-) , példákat hoz, milyen elfogult az amerikai média: mivel nem hallgattatik meg a másik fél, az átlag amerikai alig hall Saron erőszakos telepítéseiről és a palesztinokat ért "sérelmekről". Ám e fejezetben sem holmi öncélú összesküvés-elmélet vezeti a szerzőt, hanem az aggodalom, hogy amíg így lesz, a közvélemény sem fog nyomást gyakorolni Washington Közel-keleti politikájára.

Linkek:
A Szombat könyvajánlója (via litera.hu)
Európa Kiadó
kello.hu

még több könyvről:
/media/image/200709/