"A Székelyföld táblákat leszedtük, de a Cluj-i Bölcsészkaron a magyar tanszékek nevét napok óta magyarul is olvashatjátok. Sőt, talán a magyar 'Dohányozni tilos' táblákat is meghagyjuk nektek az egyetemen. Nesztek, magyarok! És addig sem beszéltek a többi aljas trükkünkről. Pláne a csángókról, hehehe."
Ezt próbáltam magamban délután afféle tragédiának feltupírozni, mikor jön a hír: nagyapám, az egyetlen, akit ismerek is, lehet, hogy a végét járja (az a nagyapám, akinek - ahogy a minap Urbangerinél is kifejtettem - ahhoz is volt ereje, hogy elfagyott fél lábbal hazajöjjön a Don-kanyarból). Szóval, bocsánat, de mégsem gyászolom felfüggesztett, kedvenc blogjaimat.
21:15, Hétfő (augusztus 27.), DUNA Televízió
magyar dokumentumfilm, 47 perc, 2006
rendező: Gellér-Varga Zsuzsanna
Amelyben elmondom, ...
ad1. szerintem azért nem járnak erre olvasók, mert mindig könyvekről rázom az arcukba a port... De majd most!
ad2. példának okáért behoztam magammal egy tegnapról maradt csokis-banános (!) sütit, és aki nem figyelt volna fel a behoztam szóra: jaja, már dolgozom... A sör pedig azért szerepel a címkékben, mert azt fogom megérdemelni este... :)
És persze J.
Na, el is mondtam, amit ígértem.
(IÁ - őszintén, ezzel most elveszítettem utolsó olvasómat is..? :op )
Guéne, Faiza: Soha sehol senkinek
(Kiffe kiffe demain) ford. Takács M. József
Ulpius-ház, 2007
kello.hu , fülszöveg , interjú a szerzővel , könyves.blog.azigazi , lotusreads.blogspot.com (with 20 comments) , The Daily Star , BrookBrowse , authortrek.com , curledupkids.com
(külföldi kiadások címlapjai: 1 2 3 4 5 stb...)
Angolul ezt a címet kapta a regény: Just Like Tomorrow
(és jaj ki tud spanyolul?)
(+a Du rêve pour les oufs c., második regényéről)
4
Faiza (ha szólíthatom a „keresztnevén”) egyszerre bátor és szerencsés lány.
Szerencsés, mert azokban az években nyúlt bele ebbe a darázsfészekbe: írta meg a franciaországi arabok életét is megmutató regényt, amikor tombolni kezdtek a párizsi szegénynegyedek fiataljai. (Ő maga algériai bevándorlók gyermeke.) És bátor, mert (16-17 évesen) egy 15 éves lány fiktív memoárját írta meg, ami miatt pár lusta kritikus úgy is gondolta, önéletrajzi az egész, és nincs mögötte semmi, csupán annyi, ami megesett a kislánnyal. Pedig a kamasz narrátort már kívülről írja meg, és bár lehetnek sajátjai egyes élmények, nem felsorolja, hanem okosan rendezi őket.
Ugyan nem a prózanyelvet újítja meg (az egyébként tehetséges) kamaszlány, de a közbeszédét igen: 23 nyelven jelent meg a regény alig pár év alatt. Humoros, olvasmányos, de nem fogjuk ízlelgetni a mondatait, inkább vele tartunk, követjük a nézőpontját, a süppedő Gran’empír pírját látjuk egy csóró bevándorló, csonka család kislányának a szemével. (Az apa „visszaemeigrált” Marokkóba, hogy új felesége fiút szüljön neki.)
Nem ítélkezik, pláne nem politizál, de a bevándorlók és a ’befogadó’ franciák is kapnak hideget-meleget egyaránt. Egy párizsi arab kerület (ironikusan: Paradicsom-telep) zűrös életét látjuk, és ebben a sűrített paradicsomos masszában (ez is a szerző élce) minden van: pubertás, iskolai zűrök és kamasz szerelem, pletykafészek szomszédok, kiállhatatlan szociális gondozók, válások, kerítőnők és házasságkötések, muszlim tradíciók és ezek lassú szétbomlása (alkoholista és húsevő bevándorlók) stb. Ahol a tévé (annak nyomán, hogy anno a freskó volt a szegények bibliája) a "szegények Koránja".
És végül a lefizethetetlen recenzens szomorú kötelessége: a fikázás, mindjárt a 9. oldalról. Vajon miért a keresztelő szót használja a fordító annál a jelenetnél, amikor egy marokkói muszlim család újszülöttjének névadó ünnepségéről esik szó…?! És később még ez is szembejön: „aperitifként felszolgált szárazkolbász”... Áááá! T. Ulpiusék! Szívesen segítek, csak még kiadás előtt kapjam meg a szöveget (bár az előbbivel szemben ez lehet F. G. hibája is, de az Ulpiusnál minden gonosz kis előítélet jogos).
Egyéb nyárvégi olvasmányokról:
/media/image/200708/
Világszerte felálltak íróasztalaik mellől az írók, hogy tüntessenek olvasóik ellen. A könyvipar és marketingesei miatt ugyanis soha egy művet nem az olvasott, aki értője lett volna a műnek. A borítók, a fülszövegek és a reklámok félrevezettek, mindent alá- illetve felülkalibráltak. A ponyvát keménykötésben, komolykodó magyarázattal adták ki, a komoly irodalmakat pedig (esszé, nagyregény, memoár) puhában, laza kísérő szöveggel, hogy ne csak az elit ínyét csiklandozza. Az írók pedig egyszer csak úgy érezték, senki nem érti őket. Nem a megfelelő olvasó választja a könyvüket.
Az írósztrájk nemzetközi volt, minden ország, nemzet írástudója részt vett benne, kivétel nélkül. Évekig nem írtak, egy sort sem. Évekig nem jelent meg új könyv, az irodalmi lapok megszűntek, nyomukban a kritikai szemlék is. Chilétől Norvégián és Algérián át Japánig nem született friss irodalom.
Jobb híján évekig csak olvastak az írók.
Mindent elolvastak, amit valaha szeretettek volna. Mindenki „könyves várólistája” ki lett pipálva, minden könyvkupacot kiolvastak, minden felírt nevet és címet megszereztek és legyűrtek.
Ahogy fogyott a listájuk, amit el kellett, ill. el akartak még az életben olvasni, rémület töltötte el őket: ezután nem lesz miről írniuk. Már mindet megírtak. Eddig azt hitték balgán, hogy mindig lehet mit írni, újat és még sosem voltat. És újszerűen. Pedig dehogy.
Próbálkoztak az asztalfióknak alkotni, de minden eredetinek tűnő mondatuk után beugrott egy nemrég olvasott író könyvének egy bekezdése. Ami még jobb is volt. A világ írószövetségei közt áramlottak ez emailek, telis-tele idézetekkel, meg sírás-rívással. Lassan minden író pszichológushoz járt, hiába.
Végül, akikben felülkerekedett a lelkiismeret (kevesekben), azok végleg letették a tollat. Új hivatást kerestek, eltűntek a világ tekintete elől. Akik írók akartak maradni, mert számítottak az ösztöndíjakra, és még mindig írni tudtak a „legjobban”, azok újra publikálni kezdtek. És újraéledtek az irodalmi mellékletek, újraindultak a kritikai lapok és kijöttek az első szépirodalmi kötetek is a nyomdákból.
Az olvasók kiéhezett sakálként vetették rájuk magukat.
A minap egy házibulin, activity közben valaki a ‘herceget’ igen egyszerűen – és nagy derültséget kiváltva - mutogatta el: a korona hamar megvolt, majd mutatóujjával egy fütyit mutatott és a közönség máris kiabálta a jó megoldást (is, sok egyéb mellett).
Ilyen játékos a Schilling-féle dramaturgia is – majdnem azt írtam, ilyen egyszerű: de nem. Roppant erőfeszítéseket igénylő, precíz, mégis monumentális meló ez tőlük. Akárcsak a nézőtől. Nemcsak a helyszínt adó gimi színpadtermének levegőtlenége miatt izzad meg a néző. Akiben az elején még benne bújkálhat a félsz, hogy bizony őt is bevonják a játékba (vannak csodás pofák a nézők közt, akik olyan gesztusokra képesek, hogy még a színészek is megállnak egy percre és játszanak velük). Olykor kap a néző egy kis felolvasnivalót, vagy (miután gondos, elsuttogott instrukcióban részesül,) röviden közbe kell szólnia.
A Hamlet amúgy is a kedvenc darabjaim egyike. Önmagában is provokatív, és Schillingék ezt a vonalat vitték tovább. A rendező ott áll a közelünkben, és feszülten figyel, néha mozog a szája, együtt mondja a színészeivel, vagy ugyanúgy dermedten áll azok frenetikus játékától lenyűgüzve.
A jelenetek közt olyannyira nincs határ, hogy ha ez filmfelvétel lett volna, a csapó szerepében még egy gyorsabb mozgású kolibri is felmondana… A tömeg között, alig pár négyzetméteren mozognak a színészek, a 4 szék közt állandó a mozgásuk, az összes kellék egy fekete mappa… Van, hogy a szerepeket úgy cserélik, hogy erre semmi utalás sincs, egyszer csak az lett Ophélia (igen, a már-már lobógó szakállú Gyabronka is eljátsza őt), aki korábban Hamlet volt, és viszont, és csak állnak, és mondják tovább… (ez most így ijesztően hangozhat, és némi öncélúsűg szaga is volt, mégis hatásos). És pörögnek, csupán figyelni nagy munka , nemhogy kézben tartani az eseményeket…
A vége felé, a párbajnál be kell csuknunk a szemünket, csak halljuk a színészek által megjátszott kardcsattogást, a lihegést, majd muszáj magunktól kinyitni, amikor már puskák, dobócsillagok és más, oda nem illő fegyverek dörögnek, csattognak, suhognak, a színészek pedig tömegmészárlásba kezdenek – miköztünk. Persze van olyan, aki még mindig engedelmesen csukott szemmel hallgatja a röhögésbe átfordult jelenetet, de az olyanhoz odamegy pl. Nagy Zsolt, megkocogtatja a vállát, majd közelről egy nagy pisztollyal (felhúzza: élethűen csattan a závárzat) közvetlen közelről ‘agyonlövi’. (Aki most megijedne: csak imitálja. És mindenki röhög, a ‘halott’ néni is.) Csodás képességű színészek ezek, különösen (ha egyáltalán lehet köztük így latolgatni) Nagy Zsolt, aki a legnagyobb átváltozásokon megy át, mert bár mindhárman eljátszák a darab minden szerepét, ő még Eminembe is átmegy olykor. Akinek a neve nem is olyan furcsa itt, ha felsoroljuk mellé a többi zenei és irodalmi betét elkövetőjét: Blake, Büchner, Ginsberg, Goethe, József Attila, Pilinszky és a Bírák könyve…
Hogy idézzek pár kritikákat is:
„Színházi mágiát teremtenek, … Újfajta szövegértelmezést nem kínálnak, de művészi kifejezésformájukkal mégis lenyűgöző módon megújítják a Hamletet.
…
A három színész katalizátorként működik, felhívásként a nézők számára, hogy maguk alakítsák ki saját képüket erről az ifjú hercegről, amint a nehéz döntéssel küszködik, vajon megbosszulja-e vagy sem apja halálát. Az előadás csúcspontja az a pillanat, amikor a nézők, engedve a felhívásnak, a végső kardpárbajt csukott szemmel élik át, kizárólag a kardok suhogó hangjaira hagyatkozva. Ilyen gazdaságos blöffel megteremteni a színház varázsát, az egészen egyszerűen lenyűgöző.”
Magyarul nehéz dícsérni: pl. a ’lenyűgőző’ egészen mást jelent, ha a szó csonthéját feltörjük. Keresem a szavakat… de mi más a katarzis, ha nem ez: a darab rejtélye sem más, mint titokzatossága, sokértelműsége. Megborzongat. Nehéz hát megmondani a frankót, a tutit, de ugye nem is kell?
Meg aztán nem feledem a köztünk ülő Palya Bea tekintetét sem: úgy nézni színészt, ahogy ő tette, mohó, falánk kíváncsisággal, soha egy pillanatra sem lanyhuló, feszült figyelemmel – kedvenc énekesnőm (azaz csak egyik, de pszt!) nem csak pazar előadóművész, de sokakat megtaníthatna arra is, milyen erőfeszítést kell tennie az egyszeri nézőnek is. Akiket így nevezhetünk ez esetben: a látók.
Ps.
A darab végén, amikor a színészek kalapoznak, kis fekete füzetet is lehet kapni (aki kétezertől felfelé „adakozik”, annak jár egy), hamlet.ws címmel. Ebben diákok, tanárok véleményei olvashatók az előadásokról. A darab ugyanis kísérleti jelleggel született: bár helyenként erősen obszcén és provokatív, iskoláknak készült, ahol előadás után a kamaszoknak lehetőségük volt elbeszélgetni a színészekkel. Itt kérték fel a hallgatóságot véleményük megírására és ezekből válogattak a füzetbe (egy pl. itt). Amelyek egészen egyenetlen színvonalúak, a harmatgyenge kisdiák-sablonoktól az elemző tanári kisesszékig. Nos, valószínűleg nem ez lendíti majd tovább a darabot a szélesebb körű ismertség koordinátarendszerében.
Kritikák:
krétakör honlap
kultúra.hu
hunbook.hu
Krétakör netes fórum
Ismeretők:
súgó.hu
port.hu
theater.hu
A társulat Párizsban
Zeller, Florian: Lehetetlen szeretők
kello.hu , fülszöveg , könyves.blog.hu
3/4
Tristannak, a fiatal jogásznak a szeretőség a „mellékfoglalkozása”. Zeller is épp e korban van (28), könnyen lehet, önéletrajzi kisregény... És filozofikus. Mert bár egyszerű megcsalási történet, de az ördög ugye a részletekben bujálkodik. Noha bőven akad kongóan közhelyes mondat (pl. A halál a figyelmetlenség pillanata), azért látszik, kijárt pár kreatív írás szemesztert a srác, jól keveri a szavak pakliját.
FZ harmadik (magyarul elsőként megjelent) könyvét dicséri a két eddigi ismertetés („igazi franciás kifinomultságról tanúskodó érzékenység”). Én annyira nem fogom.
Tristan a szerelmes karikatúrája, érzelmei a vágyott „hősszerelmesség” szánalmas másolatai csak. Rendszerszerűen megcsalja Amélie-t, aki ebbe belebetegszik, T. viszont nem tudja őt elhagyni, mert öncsonkításnak érezné. Plusz nőfaló: „élet-bulimiája” is akadályozza ebben. Ha nincs A., nem tudna kit megcsalni.
A kisregény második fele („szféra” – szerény a fejezetcím) Amélie hosszas, unalmas lelkizése. Legalább túl vagyunk a 100. oldalon. És az sem rázza már fel az olvasót, hogy Zeller néha odébb teszi a narráció statívját (mecsoda képzavar...), vagy inkább: több kamerával dolgozik, és poénból néha engedi láttatni a korábbi kameraállást is…
A végét pedig lelőni sem érdemes.
Na, "könyvajánló", ezek után minek nevezelek?!
/media/image/200708/
és
http://murci.freeblog.hu/archives/2007/08/31/olvasonaplo_2007_aug/
A nagy szovjet fazék
a szocializmus szakácskönyve
Wladimir és Olga Kaminer
ford. Almássy Ágnes, Helikon, 2007
könyves.blog.hu , videó a szerzőkről , kello.hu
3/4
A szovjet érából Némethonba telepedett (és németül író) szerzőpáros könyve bővelkedik nosztalgikus ízekben (a korosabbaknak), illetve egy letűnt világ elevenedik meg (a fiatalabbaknak) – miközben körbelakmározzuk fél Ázsiát.
Mégis, talán túl sok a recept, és lehetne több felvezető kör, ami ebben a régiók szerint felosztott szakácskönyvben van. Így kiderülhetett volna, valóban slendriánok-e a szerzők, vagy nem mindig sikerül humorizálniuk: pl. a Tatárföld c. fejezetnél nem tudtam eldönteni az addigiak alapján, szerintük poén-e a tatár-bifszteket nyereg alatt puhított húsnak nevezni, vagy simán nem néztek utána a dolgoknak. És ha már a hiányosságok: egy szakácskönyvbe illik képeket is tenni. Nem csak karikatúraszerű skicceket a régiós fejezetek elején, hanem fotókat a kajákról.
Mielőtt leleplezném a címben említett, morbid nevű étkeket, még pár szó a prózai részről (amennyiben poétikainak vesszük a recepteket – azok sem érnek ki a margóig). Van benne naplójegyzetszerű írás az odesszai nagyszülők emlékére, találó nemzetkarakterológiai summák a németekről – akiknek immár nemzeti ételük a döner kebab, és persze sok sok kedves és kevésbé kedves megjegyzés az oroszokról. Igen, a vodkáról is. (Amit sokáig bornak neveztek.)
Ezután – elég kerge útvonalon – körbekóstoljuk a volt Szovjet kondért. Benézhetünk az örmény, fehérorosz, ukrán, azeri, szibériai, üzbég, lett, tatár, dél-orosz konyhákba, fazekakba. Megjegyzem: kimaradt pl. a litván. No de csapjunk a lecsóba: következzék a kötet két legbizarrabb nevű étke – merő véletlen-e, nem tudom, de mindkettő a lett konyha remekeként szerepel.
Nyúlsajt (csak röviden)
A szalonnával megspékelt nyulat megsütjük, majd pároljuk is, kicsontozzuk, ledaráljuk. Omlettet készítünk, sajttal szintén ledaráljuk. Mindezt vargányás, vajas, fűszeres (kömény, majoranna, kapor, bors) masszával és plussz tojással még gyúrjuk egy ideig… Három mm vastag tésztába burkoljuk és kis hőfokon fél órát sütjük.
Répapuding
Kell: répa, víz, cukor, keményítő, citromlé.
Répát pucol, reszel, puhára főz. Hozzáad, felforral egyszer. Kiönt, hűlni hagy, tálal.
:o)
/media/image/200708/
http://murci.freeblog.hu/archives/2007/08/31/olvasonaplo_2007_aug/
Új műfajt találtam magamnak: tömör, szintén 14 sor, mint a szonett (mármint Wordben, 12-es betűkkel), és mivel modern korban élünk, szabadvers, sőt, próza!
Ő az én kb. 1200 leütéses könyvismertetőm... Ha több egy picit: hát még enjambament-ja is van a kicsinek...
Nem csak azért, mert sokat kell értük utazni a hőségben, meg mászni kell, meg ilyesmik, hanem mert arra int az avatott útikönyvszerző: ha a romokon vajas kenyeret eszel, büntetésre számíthatsz.
Sic! - szerepel ilyenkor egyes sorok után... Nem viccelek, ez a mondat benne van a Klaus Bötig-féle Görögország Szárazföld (M. Kvklub, 2001) c. kötetben...
A szerző tényleg ontotta a a könyveket (össz nyolcat, íme egy frissebb), írt Máltától Ciprusig mindenről, ami hellén. Akkor tehát inkább a kiadóban huncutkodott valaki? Vagy a fordító Szántó Tamás, egy nehéz este csak úgy tréfából, kivagyiságból tette bele, mint ahogy a diákok a leadott dolgozatnál szemtelenkednek, amikor azt hiszik, a tanár úgysem olvassa el, s belecsempésznek egy marhaságot? A lektor meg, szokás szerint csak a fizetési igazolást olvasta át, a fordítást már nem?
Tovább zavarja a tisztánlátást (mint egy felvizezett ouzó), hogy a könyvtárak katalógusukban feltüntetik: "A címoldalon szerzőként tévesen: Ranft, Ferdinand" Aki amúgy a Marco Polo útikönyvsorozat szerkesztője.
És akkor ezt most hogy?! - idézhetnénk a klasszikust. Kísértetkönyv, mondanám, ha nem lett volna velem, nem tartottam volna a saját kezemben a kötetet...
Vagy tényleg tömlöcbe vetik, aki levajazza az antik romokat!? :)
Július (10 db.)
A lét relviselhettelen könnyűsége Ruccanások Susánka és Selyempina Nyolc perc A sárga nyíl A harmadik torony Fagy A Daltonok gyógyulása A nagyherceg Rohadt szomorú
Most megint k...a kényelmetlenül ülök itt az íróasztalomnál, ami még a gépelésemnél is lassúbb, így csak kirakom a most feltöltött képeket - az én gépemből, khm, cenzúrázott verzó. A 3. adag fotó Kosztasz gépéből érkezik, majd.
-Hol a f…ban lehet a delelő nap birodalmában szárított paradicsomot venni? (a beszólóknak: Leül! Nem konzerveset! Kerestünk mindenhol, piacon és boltokban, de én papírzacskóból árusítva mindeddig Bécsben láttam ilyet utoljára)
És:
-Hol vannak Nagy Sándor apjának,
II. Philipposznak a csontjai (hamvai) - csak nem a verginai sírmúzeum vitrinjében, a lámpák tüze alá kitett aranyládában?! Egy múzeum
bármikor sérthet kegyeletet?
Még ha rég halott isteneknek*
szolgált is, megérdemelne ennyi végtisztességet.
("Fülöp" zseniális, és kemény politikus volt, sőt valószínűleg engem is kivégeztetett volna, de respekt az életművéért)
*Mellesleg: úgy értesültünk, ma is van egy vicces társaság, amely élő panteonnak tekinti Zeuszékat, és antik viseletben összejárnak gyakorolni az ősök kihalt szertartásait. A görögök nagy derültségére – mintha nálunk Grespik és köre havonta sámándobra révülne a Pilisben és úgy csavargatnák dns-ük spiráljait (+ lóáldozat). Azt nem tudom, ez a görög társaság nevet-e magán, vagy vérkomolyan csinálják, de mindenképpen érdekes sztori.
Már megint egy szar film, bocs, az öregedő
Al Pacino futkos az életért, meg folyton telefonál, biztos bele izzad is a Colombóénál
kissé jobb szabású ballonjába a hajsza közben, de azt úgyis kivágják. És milyen nehéz
lehetett ennyi jó színésznőt összeszedni a mai gólyalábas-topmodelles világban, akik nem
magasabbak, mint Al…
Annyira gyenge ez a fajta történet, (elmondom a „poént”, hiszen éppen lebeszéllek a filmről) hogy a sztártanár egyik legjobb diákja csap át terroristába (vagy lehet, csak tömeggyilokból is jelest akar), hogy már a néző kér elnézést.
A 
végén (a
leggagyibb, de drámainak szánt jelenetben) a rosszkislány még győzködi is a
nézőt, hogy mit neki karrier, őneki jobb lesz mostantól az ösztöndíj- helyett a
wanted listán, na meg az iq-it is mind elhagyta valahol, legalábbis úgy viselkedik. S
ahogy grimaszol a célzáshoz, hogy lelője mesterét, hát az mindent visz. A gyönyörű és remek színésznő, Leelee Sobieski nevében kérjük ki magunknak ezt szégyenletes színészvezetést, kedves Jon!
„Khm... Nem ez Pacino legjobb filmje az biztos...Az az egy gond vele, hogy kicsit öregesre vette a figurát, pedig egy élvhajhász csajozós pszichiáter professzort játszik benne, ráadásul még a film lendülete is néha "járókeretesre" sikeredett. A másik probléma, hogy ki lehet találni, hogy ki is a hunyó a kesze-kusza történetben, azaz mindössze annyi eszközzel éltek a film készítői, hogy tutira nem az, aki csak egy kicsit is gyanús... ha már többet mondanék, akkor azonnal lelőném az amúgy B kategóriás filmeknél megszokott, kissé nyögvenyelős poént” - írja nagyszerű tömörséggel DRusza a film magyar fórumában. Na, legalább én is lelőttem valamit. Amúgy 95 perc, vagyis betartják a latin mondást: Lassan siess! :oP
(imdb)Dedicated to Kosztasz with many thanks
Zíthosz, ez legfontosabb tudnivaló: a sör (ó)görög neve. Egyben egy kisebb egy étteremlánc is, bár nem ajánlom, mert a férfivécében vagy lepisálod a deszkát, ugyanis magától ledől, vagy tartod fél kézzel, de szerintem összesen nincs annyi altruizmosz a göröghoni túristákban, pláne a hellénekben, hogy fél kézzel tartsák, aközben... Az egész azért feldolgozhatatlanm emlék a számomra, mert amúgy kitűnő konyhát visznek - de hát a szaniter nem a szakács asztala... ugye.
Amíg nem tárazom ki ide mindhármunk kameráját, drága (kevés) olvasóm, addig adok nektek egy kis ellén nemzetkarakterológiát:
Amikor a monumentálisból nevetséges, a hőseiesből pedig szintén nevetséges lesz a filmvásznon...
Nehéz bírálni, mert fene tudja, mit akart egyáltalán a filmgyár. Pláne, hogy ugye tudjuk, még Amerika és Perzsia (Irán) viszonya is belengi a gondolati mezőt, mint egy ork fingja... Amikból, mármint ork-szerű teremtményekből számos példány feltűnik a harcjelenetek során, emelve a nevetségesség glazúrjának fényét. Amikor meg a kardozós-lándzsás jelenetek közé drámaibb pillanatok kerülnek (Leonidász nejét naná hogy elcsábítaná a konkurencia), akkor sem kell különösebben érteni a 'magas röptű' spícseket - minden előre látható. Az meg, hogy az egész szájbarágás a freedom kulcsfogalma körül forog, még a nevetségesnél is mélyebbre ássa el az amúgy erősen macsoid (bár hmmm megkockáztatom, néhol élvezetes csatajelenetekkel tarkított) filmet.
SPPAAAAARTAAANS !!! - eme a leonidászi csatakiáltás/hörgés a legjobb az egészből, és legcélszerűbb felkeléskor gyakorolni, hogy felszakadjon a kora reggeli harák a torkunkban, na meg hogy a zasszony is mindjárt rögzíthesse, hol is a férfiú helye az evolúciós ranglétrán...
Bán Zoltán András: Susánka és Selyempina
Scolar, 2007
(Linkek: könyvesblog , Závada fülszövege , részlet a literán, kello.hu , Bárány Tibor kritikája)
"Zsigó, az idősödő kottatáros (és alkalmi súgó) beleszeret egy fiatal pincérlányba, ám szerelme viszonzatlan marad."
Egy “civil” a pályán: mert persze tudja ő, remek mód ír, de mert nem az író, hanem a (hivatásos) olvasó térfeléről lép be a pályára, “nem meri” a narrátor írónak tartatni magát, de cukkol, folyton cukkolja az olvasót… mert pompás a nyelvezete, az olvasó megnyalná utána mind a… két szemét (pl.: “comközépig felnyaló harisnyák”) és mert (talán) minden, ami a csak a könyv lapjain tárul elénk – khm...– minden csak képzelgés, és -ődés.
“…az olvasó már az első oldalakon összezavarodik … A narrációs irónia persze nem merül ki a metareflexív kommentárokban: az Agyközpont egyszer-kétszer nem tud és nem is hajlandó választani az egymásnak ellentmondó jelentések közül (holott ezek más és más jellemrajzot adnak Zsigóról, más és más módon interpretálják az öregedő férfi viselkedését) ”
juss murmurandi