kiforrta magát. murci blogja volt

Van, aki az első részben már azt sem bírta, hogy fenyegetve érzi magát egy kislány (a doki lánya) lefekvés előtt , idáig nézte (megértem, alkat kérdése), sőt vannak, akik szerint öncélű téboly és horror és mészárlás.

Nem. Ez a mű (és mély respekt a forgatókönyvíró-rendezőnek, Darren Lynn Bousmannak és főleg az első, induló rész íróinak: Leigh Wanellnek és író-rendezőjének, James Wannak) mélyen filozófikus műalkotás, vércinkus, kemény, és bizony nagyon magas röppályákra állítja a gondolkodást az emberről. Ez az ördög teológiája... Azé az ördögé, aki a fájdalmat és a fényt egyszerre ajándékozza az embernek (luci ferro=fényt hozok, ugyebár), megtanítva életünk értékére. Persze néhol elakad a gépezet (Amanda), és ami fő: nem szeretnél egy ilyen "iskolát", még ellenségednek sem kívánnád, de hát ez végül is csak egy film. Ami megbotránkoztatóvá teszi, hogy mennyire életszerű...

A 4. rész "gusztustalanságban" hozza az eddigi szintet, aki azt mondja, "ütősebb" mint az eddigiek, talán csak az induló jelenet miatt érzi így... (jó kis kedvcsináló, mi? :D ) Vannak benne klisék, olyan értelemben, hogy a már megismert módszereit is beveti Jigsaw, ezért néhány hatásosnak szánt jelenet kitalálható vagy nem olyan nagyon meghökkentő (az új kínzó szerepe hasonlatos az első részben a doki családjára küldött alakéhoz), de ami a lényeg, visszamegyünk az időben és megtudjuk, miért és miként kattan be J.  - kissé nyomósabb indokkal, mint Michael Douglas a reggeli csúcsban, de hát messzebb is megy... És nem csak hátra tolatunk az időben: máris készen áll az 5. rész alaphelyzete... sőt, hazafelé írtam valakinek sms-ben: a széria következő (talán utolsó) részében majd a film rajongóiból csinálnak áldozatot, mert néhányan már elfelejtik, hogy nem üres rajongásra tanít a film, hanem az életre, annak megbecsülésére... Szóval, kedves rajongók, hátrább kicsit a pénztáraktól, mert a mozik webkamerájában bárki láthatja az arcotokat... és indulhat az 5. rész :op

Amiért http://istenallatkertje.blogter.hu kriptát ill. skanzent csinált a blogjából, vagyis nem akarja folytatni. Enyimé a megtiszteltetés. Levélben gyött, ímé. Linkekkel, képekkel én bővítettem.
Én vagyok papírrepülőinek hímnemű anyahajója... :o)  A szó tehát IÁ-é:

"gretagarbo felkérésének eleget téve, ugyanakkor a számból nem segget csinálva, tehát a végleg befejezett blogom nem újrakezdve, murci nagylelkű felajánlása jóvoltából ezúttal itt... Az öt könyv, ami legutóbb tetszett:

 Főterek, közterek. Agórák, Fórumok, Piazzák, Piazetták, Place-ok és Markt-ok.
Ütőerek fő metszéspontjai a Zurbánus ember életében. Mellesleg a történelem nevű sokfelvonásos dramolettek, tragikomédiák nagyszínpadai.

Nem is építeni kellett hozzájuk, hanem éppen hogy teret hagyni. Visszavenni abból a  megalomániából, ami leginkább megmutatta a hatalmat: be nem építeni azt, ami pedig erre ingyen kívánkozó préda: hogy elvegyék a teret, minden irányba, megsemmisítsék a kilátást az ég felé is. Mert felfelé nem nézelődünk, ha utcát járunk be, csak ha tereket. Olyan érték a köztér, ami annál drágább, minél kevesebb maradt belőle.

43 főtér a világ minden sarkából, Argentinától a budapesti Hősök terén és Szentpéterváron át Japánig, csodás képekkel: sokkal több, mint a Földet körbefotozó albumok, amelyeket megtölthetnek bármilyen szép fotókkal, ez itt többet ad náluk, mert ez a kötet az emberiség emberhez legméltóbb kultúrtörténetének lenyomata (avagy hogy fellengz' a bölcsész. Pedig Heidegger-jegyzeteimet még elő sem kaptam!).
Igaz, a könyv- és emberégetések (meg lefejezések, kínzások, kerékbetörések stb.) is a főtereken történtek, de nem erre a célra épültek, és ennyire grumpy még én sem vagyok, hogy ebben az irányban assziciálgassak most.

Míg nálunk magánvárakat építettek a kiskirályok, addig Itáliában kiépültek a piazzák. Mindegyik egyedi: Sienáé legyezőformájú, Brüsszelé néha egy óriás virágszőnyeg, a római Campidogliót/Capitolium teret Michelangelo tervezte III. Pálnak - ahogy a Szent Péter teret Bernini VII. Sándornak. A szintén római Piazza Navonán újra megrendezhetnék Ben Hurék lovasversenyét. Lyon városáé a legszebb tér, ahol vizespólószoknya versenyt tarthatunk. A Picidally Circus madártávlatból: mint egy kergemarhakósos idegsejt, a Maria Theresien Platzon pedig látszik, hogy egy porosz tervezte. (De ez utóbbi lehet, h. baromság, mert pl. potrohos császárnő szobrának talapzatát is 20 méteresenek írja a könyv, ami egyszerűen marhaság.)

Legtöbbjüket már az is ismeri, aki nem világturista, csak nézi a nagy, díjesős amerikai kalandfilmeket: sok színteréül szolgált már valamelyik világMcMentős vagy egyéb, öncélúan véres akciónak (emlékszünk az erkélyjelenetre..?!) E képsorokból - sőt akár az albumokból is -  jobban megismer(het)jük e helyeket, mintha magunk fordulnánk körbe  a közepén, benne a ricsajban, szélcibáltan, de akkor is saját perspektívánkból, s nem profi kameramannokéból látnánk meg először. Mert így elveszítjük a felfedezés örömét. Fotelturizmus: izomláz és a rácsodálkozások öröme nélkül... Ami pedig talán a legragikusabb: világörökségünk utolsó mentsvárait is utolérte a végzet: legtöbbjüket már úgy hívhatjuk, sokszor, míg lepörög a kalendárium, gondoljuk a karácsonyi "díszkivilágításokra": Plész dö lá Giccs.

A kötet nem csak egy gyönyörű fotóalbum, de az egésznek kb. a harmadát kitevő szöveg kitér az építészetre, sőt az urbanisztika történetére is. És, ahogy nézem, a kiadó 6 ezer HUF-t kér érte. Relatív, kinek mennyit ér ez az összeg, de a kötet felől nézve: megéri.

p.s.
Tudta valaki, hogy Canberra neve az őslakosok nyelvén találozóhelyet jelent?

Valaha régen, amikor (a leendő Szent) Ágoston, még mint Észak-Afrika hírhedt playboya, vagy (Szent) Ferenc, Itáliáé, vagy épp Buddha, aki herceg korában "beleunt a fényűzésbe" s mindent eldobott magától, egyszerű ruhát öltött. A nép ezt csodaként élte meg, szó sem volt még a hitelesség problémájáról, egyáltalán: problémájára.
Ha ma, Gangsta Zolee, Császár Előd vagy más hasonló főtahó szétosztaná az autóparkját és bkv bérletet venne, lecserélné konfekcióra a ruhatárát, rákos árvákra íratná a házát (ez máris médiacinizmus...) és kiállna a tévében, hogy figyeljünk egymásra meg hogy láv és písz: kikacagnák, ejtené a tévé és vagy azt gondolnánk róla, megbolondult, vagy ügyes médiafogásnak tudnánk be, s csak azon gondolkoznánk, mit akar ezzel eladni?
Mások vagyunk már, mint régen, sejtfalainkban, mint a mész az érfalon, mint az irakiakban az urán, vagy mint fogunkban az idegen anyag, úgy gyűlik fel a hitetlenség.

 

Közülük itt írok részletesebben - nem külön posztban - Liang (A Jáde...), Schmitt (Ibrahim úr...) és Méhes Gy. (Emmi) könyviről.

Cinizmusban most alámegyek minden eddigi mélyrepülés(em)nek, de:
A 21. századi kritikai kiadásoknak vajon foglalkoznia kell-e az ügynöknek beszervezett írók jelentéseivel is? Értsd: a könyvtári polcon ott legyen(ek)-e egy esetleges teljes krit. kiadásban külön kötet(ek)ben az ügynöki jelentések is?
Ha már Jókainál, Babitsnál (a  "beszélgetőfüzetekben"), stb.  olvashatók olyanok, hogy "kérem a kacsát" vagy a napi bevásárlólista...

(ennek nyomán)

Megmondom, honnan tudhatod biztosan, hogy még élő vagy-e (vö. Hatodik érzék), netán már odaátról cyberkedsz: ha már nullát mutat itt jobbra, a blogom számlálója ("beolvas: 0"), akkor nemhogy más nem olvassa éppen, de már te sem innét nézel bele - hanem belülről...

(Ha valakivel így lenne: lécci írjon már pár sort, milyen ott..?! Pl. arrafellé sosem fagy le? Monmdjuk fura is lenne a pokolban...)

Feltaláltam a vitamétert..? :O)

Csukás István: Emlékmű a Városmajorban

Itt a kő, én ültem simára,
amíg vártam a diáklányra;
zúg az idő, bennem zizeg, ó,
a sok lenyelt másodpercmutató,
a diáklánynak vastag lett a combja,
kezem immár más szoknyáját bontja,
mi legyen hát a régi szerelemmel,
melyért e követ csiszoltam fenekemmel?

(1975)

(forrás)

Fuego de la Salsa –   a salsa tüze. Studio Vida produkció.
„Monumentális salsashow” Thália Szh., 2008. jan. 21. és márc. 31.

Ha körülötted a nézőtéren mindenki rajongó kocaszerelemmel csüng a fellépőkön, az akkor vagy a Bárka előadása (pl.), vagy amatőr fellépők rokonságával hozott össze a sors kaján humora. A Thália ma este befogadó színházzá züllött, a múzsa széttette lábait, hogy a pórnép azt hihesse, magasművészetben részesül. És persze fizet is érte, de hát az öntömjénnek ára van.

Nem hazudik a brosúra: „Vérforraló”. „Néhol megbotránkoztató”. Hogy ki bújtogatta fel a táncos nívódíjakkal és nemzetközi bajnokságokkal büszkélkedő Laki Dórát arra, hogy koreografáljon, nem tudom, de nagy tévedésben volt. Csak mellétrafálás lett belőle. Mert azt a darálást, azt a táncnak hazudott rángatózó edzésprogramot, amit ez a vicsorgó álarcnak sminkelt nőszemély a táncosok első sorából levezényelt a szerencsétlen, jobb „edzőre” érdemes táncoscsapatnak, az nagggyon ciki. (Shakirás popsirázásban azért jó a nő.) Az első pillanat, amikor végre valahára elkezdtek tánchoz hasonlítani a fellépők mozdulatai, csak a szünet után, a tangónál érkezett el. Elég hosszú petting a katarzishoz.

Ez csak azoknak a szülőknek tetszhetett, akik a bizonyára zsíros táncóra-díjak hozamát várták, s a csalódás beismerése önérzetüket is sérthette volna… Tehát tapsoltak és éljeneztek. Épp mint egy szalagavatón… De az olyanokért nem kell komolyabb színházjegynyi beléptidíjat fizetni. Mint ahogyan túlsúlyos kamaszok szerencsétlen rángatózásáért sem szokás.

Több korosztály lépett fel, a tánciskola profi szériája mellett a tanulók különböző csoportjai, köztük suta, fejletlen Loliták, sőt, két pici lányka is, talán jó ha hatévesek megvoltak. Épp olyan esetlenül ugráltak, mint a kamaszok, de a piciknek legalább jól állt a bénaság.

Summázva: egy ’katarzis fitnesz’-élmény (cop. Krétakör).

Kovács úr estéje. Olyan zavaros minden...  az utca embere hazamegy (onnantól panelpr), kapcsolgat a Híradók, az Életképek vagy a Barátok közt, és összekeverednek a szereplők. Húz egyet 96 Ft-os söréből és továbbkapcsolgat.

Etus (majdnem) a régi, Mágenheim doktor most Zorán nejével randizgat, Malek(Balikó Tamás) pedig éppen nekimegy Lumnitzer Olivérnek a Nemzeti Színház igazgatói pályázatának levezénylése miatt (némi joggal, bár egy ízléstelen megjegyzést is téve). Csak az a rejtély, miért nem kérte egykori KGB-s iskolatársa, Laborcz Sándor segítségét... Ha a nyugdíjazott Kolonics tábornok úr már csupán a múlt embere.

Közben az ország Csöpije és Szamócája együtt visznek fényt a veszprémi színházba, éppen úgy, ahogy Lucifer tervezi a Nemzetiben. Németh Miklós és Orbán Viktor barátai karonfogva korzóznak a közéleti hullákkal teli árok felett.

Emberünk bárhová kapcsol, gubancos minden, a történetek szálaiban elakad a fésű.
Zihálva dolgoznak a ködgépek, fenékig tejföl az egész világ. A tévés fotelből az éppen szemmagasság.  

-Dicső múlt vár népemre. Az eljövendő nemzedékek nem tudnak majd a szépségről beszélni anélkül, hogy a szájára ne vegyék a nevünket. - Ezt lejegyezvén, elégedetten halt meg, a látomásait rejtő fóliánsokra dőlve az utolsó gót.  

A finnyás itáliai reneszánsz hátratekint, és mindent, ami előttük csak létrejött az ókor óta, lebarbároz, beleértve a csúcsíves építészetet is. Mert a barbárokra és a letűnt századokra ez szó járja ekkor: gotica. Mégsem mondható, hogy mindez a ’barbár’, majd ariánus keresztény népcsoportnak a balszerencséje lenne. Sőt. Miközben pl. a vandálok sem rosszabbak náluk (csak egyszer nyomják le Rómát), píármunkájuk végösszege messze rosszabb, vö. vandalizmus (a jövőben a dühödt jakobinusokat nevezik majd először vandálnak). A gótoknak ráadásul semmi közük mindahhoz, amivel az utókor összekapcsolja őket. Se a gót abc-hez (magyarul az ún. barátíráshoz), se a művészettörténeti korszakhoz, se az ún. gótikus irodalomhoz, a romantika árnyékosabb oldaláról. Maximum Katalónia nevéhez. Bibliafordításuk töredékein kívül más irodalmat nem hagynak hátra – pedig állítólag még Attila udvara is hangos volt a gót költőktől.  
 

Gaarder, Jostein: Tükör által homályosan
ford. Szöllősi Adrienne
Animus, 2007

norvég, regény, ifjúsági (?), angyal, teremtés, ember, vallás
5

kello.hu 

Gaarder mindenkinek ismerős lehet a Sofie világa  regény a filozófia történetéről c. opusza óta, nekem A történetárus óta kedvenc szerzőim egyike.
Egy súlyos beteg (valószínűleg rákos) kislány betegszobájának rendszeres vendége lesz egy angyal, és érdekes párbeszéd kezdődik közöttük. Ariel, az angyal szeretné megismerné az embert: mit, hogyan érzékel és álmodik, mert az angyal, bár átszáll a falon is, nem érzi a hógolyó hidegét, sem az eper ízét, és bár hallja a zenét (Bach a kedvence), szaglása sincs szegény(ek)nek. A kis Cecile válaszaiért cserébe pedig mesél az ég műhelytitkairól: az ember teremtéséről, az üstökösökön szörfölő angyalokról. Ágyhoz kötött a kislány, mégis kirándulásokat tesznek a csillogó hóban, az angyal cipeli a sílécét is - emberszemmel ekkor látja utoljára világot a kis Cecile. Nincs halál a könyvben, a kislány csupán áttűnik egy másik szférába.
Zabarbaejtő kérdés, hogy ifjúsági regény-e a mű: nos, felnőtt és gyermekkategória egyszerre, ami ritka kincs. Úgy mondanám, mindenki talál benne örömet, de talán „célközönsége” (hú de csúnya szó szépirodalomnál) inkább az gyermek: mert feltárja elöttük a halál fogalmát is – Cecile fájdalom és félelem nélkül válik meg testétől a kisregény végére.
Tanulságul annyi tüske maradhat a kekec olvasóban (mint én), hogy ezek szerint, aki angyalt lát, az sürgősen kérje az utolsó kenetet… De a szöveg nagyon szép (pl. a szavak és halak párhuzama, 90.o.), és egy helyütt (71.o.) úgy értelmezhetők Ariel szavai, mintha az angyalok nem ismernék a Bibliát… ami azért érdekes.

Réthy László doktor, a depressziós, sőt, idősebb korában már pszichikailag is terhelt neves numizmata és muzeológus, esténként átvedlett poétának és disznó versekkel szórakoztatta – szigorúan csakis férfiakból álló – asztaltársaságát. Életművét ebből a kiadásból csemegéztem:

Réthy László: Lőwy Árpád válogatott művei
Vál., szerk., el.: Urbán László
Anno, 2004., 352 p. 

Írt malacságokat és disznóságokat, szalongagyit meg pornót, versben és prózában egyaránt, életművére túlzás lenne azt mondani (a szokott eufémizmussal), hogy 'egyenetlen' - inkább gyengécske. Mégis, jó pár dévajsága messze kiemelkedik a prűd századvég irodalmi terméséből. (Amikor pl. a Játszottam a kezével c. Babits-verset közlő Nyugat-számot még 1915-ben is elkobozták. Persze a Lőwy-versek nem is jelentek meg nyomtatásban...)

Múzsám a poszthoz Lobo, aki egyben a dizájnerem is…
Neki is BÚÉK, újra.

Tavaly kiolvastam* 157 könyvet, a legtöbbet októberben: 21-et, augusztusban 18-at, májusban 16-t, és csak egyszer, februárban 10 alatt. Hmm, ezzel nagyjából az éves hazai könyvtermés kb. 1%-át kiolvastam...
(* Pontosítva: zömmel mindet ki-, töredékének pedig a nagyobb részét.)

Akiket felfedeztem magamnak, hogy érdemes továbbolvasni őket: Saul Bellow és Levendel Júlia, Jevgenij Griskovec, Joseph Delteil, Margaret Atwood, Viviane Chocas, J. M. Coetzee, Ian (M.) Banks, Erlend Loe, a szintén norvég, de már királyfi (tényleg!) Ari Behn, Ménes Attila, de mind közül is kiemelkednek a 5*-ösök. Bloggerkollégák könyvein is élvezkedtem: Rentz Matyién és Kerekes Tamásén. Az év legpikánsabb könyvei: Nádasdy Ádám meleg verseskönyve, a Drogszakácskönyv, meg persze az erotikus illusztrációk albuma.

Óriási egyest kaptak, illetve akikben nagyot csalódtam: P. Coelho, Murakami Haruki és Vámos Miklós ideije. Akiben perverz módon pozitívan csalódtam: Bolgár György, mert legalább kicsit tud jól írni). De ezért mindig van lejjebb... A lelkes magyar kapcapoétákban nem lehet csalódni, mindig alulmúlják magukat. De találtam kommersz íróknál aranyat is. És íme az év citromdíjas mondata és a legbizarrabb szakácskönyv.

Angolul sajna tavaly sem sikerült végigolvasni egyetlen könyvet sem, idén már muszáj lesz belevágni.

A könyvön túl:
Legemlékezetesebb moziélményeim: A Faun labirintusa, az Aranykapu és a Sötétkékmajdnemfekete. Ami Színházban volt feledhetetlen: Krétakörösék Hamletje.

Egy éve ilyenkor áttekintettem az áttekinthetetlent. Naptárregényem nyomán szabadon: a szűkös hetes esztendőnél több lett a randi, sőt... Khm, kevesebb nevet kellett megjegyeznem... :-P

És mik történtek ebben a 2007-es évben? Megvallottam, talán nincs is zsánerem, és egyéb bűneimet. (Időközben kiderült, talán mégis van?) Írtam olyat, amely talán több egy átlagos blogbejegyzásnél (Jekyll), elemeztem az urbánus utaskommunikációt, megfejtettem a Nirvána pin-kódját, megmutattam, hogy nem hány feltétlenül szikrát a lebegő, ha két zseni találkozik. Az a lány, talán tanítónő, ma sem tudja, mit úszott meg a buszon..., és eláraszttott a télvíz ideji szerelem: kitört rajtam a norvégmánia. Írtam mélyen szeretett filmekről olyan átéléssel és utánajárással, hogy most csak ámulok, mert már rég nem emlékszem ezekre a kis házidolgozatokra. Sajnáltam és irigyeltem a modern rabszolgákat és lapogattam - virtuálisan - blogkollégák vállát. Szociográfiai megfigyeléseket tettem (Bkv+ rovat) és (Úristen!) még idétlen, szabados verseket is elkövettem! Igen, múzsa is volt... te még emlékeszel rá, Győző?! :-D (A felelősség minden esetben az ihletet adóké!) Comingoutoltam is: hogy könyvalkesz vagyok, és hogy engem, mint hoax-nagypáholy-tagot, majdnem megvezettek egy kacsával. Rácuppantam a camino témára, töprengtem a bloglét nagy kérdésein és a cyberharikirin (amiben Balázs oly jó. Ugye mondtam? :P ) Találtam bakikat, aztán... szembejött egy lány, akivel játszott egy angyal... J.-vel később le is nyomtuk a filippínókat. Újraértelmeztem a meséket a tévében, megtudtam, de azóta már elfelejtettem, mi az a frászkarika meg a bizsók (de tudom hol kell utánanéznem), majd elkezdtem könyvektől írni korunk 2.0-ás magyarnarancsába (ajánlom is). Meg is érdemeltem egy kirándulást a Cicikkel töltött bikinik hazájába! (part 1, 2, 3) Hazatérve murci- és borgőzösen megoldottam a magyar eurókérdést, és sok egyéb mellett felfedeztem az irodalmi iwiw-et - ennek magvalósításához irodalombarát informatikus kerestetik!
Ja, és a szócikkek után újra megjelentem, és évvégi jutalmat kaptam, amiből persze majd vissza is kell fizetnem, mert nyomatékosan ajánlott a házi fejtágító, amire viszont a gyárnak nincs pénze... Ecetera.

És egy szomorú összegzés, 2007-ben távoztak: Lázár Ervin. Kurt Vonnegut. Kollégám, az utolsó lord. Szabó Magda. És ősszel a papa.

Buarque, Chico: Budapest
ford. Pál Ferenc
Athenaeum 2000, 2005

Ritkán esik meg olyan, hogy már az első néhány tucat oldal után felírom a csillagos ötöst… Az írás mágiája … amiről elsősorban szól. Aki a cím nyomán azt várja, hogy megtudja, milyennek látja egy pénzes nyugati (éppen egy brazil) a mi westbalkáni koszfészkünket és óriáskuplerájunkat, az ne vegye se kézbe, se szájba... Nem a Gödör és a Sziget négykézlábas útikalauza,  hanem… mint A történetárus c. norvég regény. Abban egy olyan alak a főszereplő, aki neves írók „négere”, itt: közéleti szereplők beszédírója.
José Costát mágnesként vonza a magyar nyelv, egy családi balhé után ideutazik és itt is ragad, magyartanárnője (a) szeretője lesz. Legutóbbi könyve, amit egy német celeb önéletrajzaként gyártott le (Teleírt nők címmel), bestseller lesz, őt pedig gyötörni kezdi a kibeszélhetetlen siker. És a féltékenység: még nejétől is ezt a könyvet kapja ajándékba („egyszerűen zseniális”- mondja a nő, de őt ’néger’ szerzőnket köti az üzleti titkok). Ami azért kínos, mert a szeme előtt kacérkodik a neje az igazinak kikiáltott íróval, sőt a német pasas még el is csábítja Vandát.
Közben nyakukra nő a 'bedolgozó' szövegipari szakma: a 'ghost writer'-ek előlépnek az árnyékból, nemcsak hogy felvállalják nevüket és arcukat, egyenesen sztárok lesznek. Sikk lesz befutott 'négerrel' íratni a saját művet. 
De visszatérve cselekmény fősodrához: nem is Magyarországra emigrál ő ekkor, hanem a magyar nyelvbe. Mikor pedig a bajok csőstül szakadnak rá, személyisége pusztulását semmi nem mutatja jobban, mint az időközben felszedett magyar nyelvtudásának látványos romlása. Annyira beleássa magát a nyelvtanulásba („Úgy csipegettem össze innen-onnan az általam ismert nyelvekből a szavakat, ahogy egy frissen elvált férj látogatja végig volt szeretőit.”), hogy barátnője, Fülemüle Kiska (Krisztina) már beajánlhatja a Szépirodalmi Klub üléseinek jegyzőkönyvvezetői állásába, ahol hamarosan lektori munkát is végez.
Hősünk immár a harmadik nyelven válik íróvá. A cselek a történet mentében azt érzékeltetik, hősünk afféle irodalmi Orlando. Magyar verseskötetét sem a maga nevében írja, hanem egy kiégett magyar poétán segít vele: Kocsis Ferencnek (nincs ilyen nevű magyar poéta - akit esetleg érdekel) ez meghozza a várva várt sikert, ám Kocsis maga leplezi le jótevőjét, mikor a kiadó a siker láttán újabb kötetet vár tőle. Végül az ál-írók egyik konferenciáján (! - vajon van ilyen?!) haragost szerez magának a kollégák közül, aki elintézi kiutasítását Magyarországból, ami sikerül is, illegális munkavégzés címén. Ám Kocsis önlelpelezése meghozza neki a hírnevet és a kiadó 'visszahozatja' őt Magyarországra, második verseskötete már Zsozé Koszta néven jelenik meg.

Ami a helyismeretet illeti, a szerző bizonyára ismeri Budapestet és – brazilként a focistáinkat (a gugli fotótára szerint ő is focizik), máskülönben nem lett volna merészsége Bozsik sugárútról fantáziálnia, vagy egy rendőrtisztet (?!) Grosicsról elnevezni. De régen járhatott erre: egyik szereplőjével még Fecske cigarettát szívat...


linkek
a fülszöveg, Onder Csaba/ÉS.hu , sulinet.hu  , a szerző honlapja , wikipédia , port.hu , és jaj: Elle-olvasók... :oD (néhány lány kivételével: ó jaj mennyi olvasni nem tudó fiatal! ÁÁÁÁáááá...)

/media/image/200801/